Julie V. Scott

Net-kaland: 7. fejezet

Nincsenek véletlenek

2015. október 24. - Julie V. Scott

Kedves Olvasóim!
Hosszú kihagyás után, megérkezett a 7. fejezet!
Nem szaporítom a szót, fogadjátok szeretettel!
Remélem, nem okoztam ezúttal sem csalódást. :)

Ezen felül, hoztam nektek egy blogtrailert is a történethez! Ha tetszett, nyomjatok rá egy likeot!

Julie V. Scott


53sg8y.jpg

Dylan

large_23.jpgAz utóbbi néhány nap életem talán legcsodálatosabbja. El sem tudom mondani, mennyire jó érzés minden hajnalban Chloe mellett ébredni, még úgy is, hogy ügyelnünk kell rá, nehogy valaki meglásson minket együtt. Igen, belementem a titkolózásba, azt viszont magam sem tudom, hogy miért. Értelmetlennek tartom, attól meg falnak tudnék menni, ha Leary hozzáér. Ettől függetlenül nem tehetek mást, mint várok. Leary múltjával tisztában lévén öngyilkosság lenne, ha elé állnék és közölném a puszta tényeket. Azt hiszem én is csak egy eltakarított akadály lennék.

Bárgyú vigyorral a képemen figyelem, ahogy Chloe hófehér bőre az enyémnek simul, s halkan szuszog. Nem bírok ellenállni, egy tincset arrébb simítok az arcából. Mocorogni kezd, majd álomittas tekintettel felnéz rám. Még mindig imádom azt a gyönyörű szempárt.
- Már ennyi az idő? – Nyöszörög, miközben vállamba fúrja fitos kis orrát.
- Mindjárt 5 – suttogom, s csókot nyomok a homlokára.
tumblr_lmofy6impf1qdzji1o1_500_thumb.jpg- Ne menj még! – Néz rám kérőn, én pedig nem tudok ellenállni.  Lejjebb csúszok, hogy fejünk egy magasságban legyen, s lágyan megcsókolom. Szeretem ajkainak édes ízét. Kezemet becsúsztatom a hálóingje alá, hogy megmarkolhassam a csípőjét. Vállamba kapaszkodik, s egészen hozzám nyomja formás testét. Felforr körülöttünk a levegő és már nincs megállás. Ismét egymás alatt, majd fölött kötünk ki, csókolózva, egybeforrva, sóhajtozva.

Fél 6 is elmúlik, mire Chloe ismét elszenderedik mellettem, ám tisztában vagyok vele, hogy mennem kell. Még néhány percig nézem, ahogy szundít, aztán kimászok az ágyból és felveszem a farmeremet. Mocorogni kezd, közelebb lépek hozzá, hogy egy csókkal megnyugtassam. Felhúzom az ingemet, majd a bőrdzsekimet, a cipőmet pedig a kezembe fogom. Óvatosan nyomom le szobájának ajtaján a kilincset, nehogy felébresszem Betht, a lakótársát.
11969_542156942501268_894757365_n.jpg- Tudok rólatok – szólal meg valaki mögöttem, mikor ki akarok menni a bejárati ajtón. Összerezzenek. Megfordulok, s egy szőke, karba tett kezű lány áll velem szemben. – Előlem nem kell bujkálnod.
- Gondolom te vagy Annabeth – mondom, mivel semmi más nem jut eszembe.
- Te pedig Dylan, aki épp Chloe ágyából mászott ki. Láttam a motorodat a ház előtt. Jobban is elrejthetnéd – veti oda. Nagyot nyelek, mikor megnyikordul Chloe ajtaja, ő pedig aggódva lép közelebb.
- Beth, meg tudom magyarázni – mentegetőzik.
- Ugyan, semmi szükség rá, egy hete is eljátszottuk majdnem ugyan ezt a szituációt. Tudja a szöszi? – Felvonom a szemöldököm a kérdésére.
- Igen, tudja – feleli Chloe.
- Elárulnátok, hogy miről van szó? – Kérdezem.
- Brianről – sóhajtja egyszerre minkét lány. Már megint Leary…

Chloe

Dylannel megegyezünk, hogy majd az egyetemen találkozunk. Igyekszünk egyszerű barátságnak feltűntetni a kapcsolatunkat, ám igencsak nehéz egész nap a közelében lenni anélkül, hogy hozzáérhetnék, megcsókolhatnám vagy átölelhetném. Kínzásnak élem meg, mikor ott ül mellettem, s csak olykor-olykor a vállunk érhet össze. Bár tisztában vagyok vele, hogy az egész az én hibám, mégis képtelen vagyok változtatni a helyzeten. Nem tudok Brian elé állni és egyszerűen a szemébe mondani, hogy vége. Néhány napra elutazott, telefonon pedig még sem szeretnék szakítani vele. Főleg nem úgy, hogy naponta több üzenettel bombáz, melyekben leírja: Milánó csodás hely, hiányzom neki, s szeret. Csak reménykedni tudok benne, hogy még nem gyanítja, miért tartózkodóak a válaszaim.

friends-fighting.jpgAnnabeth a kanapén ül, mikor öltözés után elhagyom a szobámat. Felpillant rám, s meglepő, de dühöt látok a szemeiben.
- Mi a baj? – Kérdezem.
- Szakítottál végre Briannel?
- Ez mégis, hogy jön ide?
- Lehetnél, mondjuk kevésbé bunkó vele, elvégre nem ő az, aki éjjel más mellé fekszik az ágyba.
- Elég legyen! – Kiáltom. Végtelenül mérges vagyok, de leginkább azért, amiért ennyire betalálnak a szavai.
- Te is tudod, hogy nem Dylanre haragszom, mert pont olyan áldozat az egészben, mint Brian. Habár nem sokban jobb nálad, amiért belement ebbe – feleli Annabeth.
- Te mersz engem kritizálni? – Köpöm az epés szavakat.
- Egyáltalán ki a fene vagy te, Chloe Esther Garcia? Mert az holtbiztos, hogy nem az a lány, akit négy évesen ismertem meg – kiabál rám, amitől cseppet megszeppenek. – Tisztában vagy te egyáltalán vele, hogy emberekkel játszol? Pontosan úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett liba, aki egyik pasitól a másikig fut. Azt hittem, hogy még mindig az vagy, mint régen, de be kell lássam, hogy tévedtem. Szánalmas vagy és tényleg csak szánni tudlak a viselkedésedért! Gusztustalan, amit ezzel a két férfival művelsz, de ők sem normálisak, hogy hagyják.
- Én el akartam hagyni Dylant! – Védekezek.
- Aztán miért tetted volna? Jóképű, fiatal, orvostanhallgató – köpi felém undorral a hangjában a szavakat. – Tökéletes választás számodra, nemde? Aztán mégis csináltad itt a fesztivált, hogy „jaj, most ott hagyom, inkább Briannel leszek”.
- Tényleg szeretem Dylant – suttogom.
- És mégis mi a fenét szeretsz benne? A csinos kis pofiját, vagy az alsógatyájának tartalmát? – Őszintén szeretném megütni Annabeth a megjegyzéséért. – Vedd ki végre a kibaszott fejed a seggedből és cselekedj! Hagyd el Dylant vagy Briant, de ne játssz kettejükkel.
- Ha ennyire okos vagy, áruld el, mit kéne mégis csinálnom?
- Mit szeretsz Dylanben? – Teszi fel a kérdést végül, én pedig csak meredek magam elé. – És Brianben? – Szintén képtelen vagyok a válaszadásra. – Erre a két kérdésre találj választ, aztán döntsd el a következő lépésed. Semmi értelme ennek és csak a saját vesztedbe rohansz.

1421214_651574734887310_651749206_o.jpgFájnak a szavai, mintha billogot égetnének a bőrömbe. Megpecsételve érzem magam, ráadásul nem a legszebb jelzőket aggatták rám. Mit szeretek Dylanben?  - teszem fel újra és újra ugyan azt a kérdést, de nem tudok rá választ adni. Felkavarodik a gyomrom és a fürdőszobába rohanok, hogy a vécécsészébe ürítsem a tartalmát. Hosszú percekig öklendezek még, aztán mintha elvágták volna, abbamarad. A sarkamra ülök és sírni kezdek. Egyfolytában csak azon jár az eszem, hogy mennyire elcseszett vagyok, s milyen igaza van Annabethnek. Annyira belebolondultam, hogy végre van egy férfi, aki foglalkozik velem, hogy beleszerettem magába a szerelem gondolatába.

Letörlöm az utolsó könnycseppeket az arcomról, s megsemmisülve lépek ki az őszi napsütésbe. Habár sziporkázik körülöttem a világ, bennem ezer orkán tombol. Megállok a közeli Starbucks előtt, s veszek egy karamellás lattét. Lassan kortyolgatom a forró italt, s közben a poháron virító Chloe feliratot figyelem. Elgondolkozok Beth szavain, s valóban be kell látnom, hogy már nem vagyok önmagam. Egy teljesen más ember életét élem, mindössze azért, mert valaki hosszú idő után érdeklődött irántam. Hiányzik az, hogy éjjelente a plüss unikornisaim gyűrűjében aludjak el, hogy reggel megigyak egy adag kakaót és pizsamában legyek, az utolsó pillanatig, míg végül be nem kell ballagjak az egyetemre. Ahelyett, hogy Annabethel és Maiával szórakoznék, azon agyalok, hogyan ne bántsam meg se Dylant, se pedig Briant. S bármennyire is vonzódom hozzájuk, jobban teszem, ha szabad utat adok önmagamnak, de főleg nekik. Szabadságot arra, hogy olyan embert találjanak, aki valóban érdeklődik irántuk, nem pedig csak egy érzést kerget, akár menekülő pillangót. Ám ezúttal önmagamat érzem menekültnek, aki próbálja menteni a menthetetlen: eltűnni a felelősségek záporából.

Észre sem veszem, hogy már az egyetem lépcsőin lépkedek fel, míg bele nem botlok Cecilybe. Először alig ismerem fel, megszoktam már, hogy rendszerint feltűnő ruhákat és minket visel, ezúttal azonban egy szürke kisegér, formátlan jelmezét öltötte magára.
tumblr_mettrwondo1rchbgmo1_400.gif- Szia, Cecily! – Köszönök rá, mintha jóban lennénk. Látszólag más világban jár, mintha önmaga halovány mása lenne csak.
- Chloe, szia! – Mosolyodik el, s egyetlen pillanatra, mintha őszinte gesztust vélnék felfedezni benne. Meglep a közvetlensége, hirtelen azt sem tudom, hogy mit mondhatnék, szerencsémre megelőz. – Hogy vagy?
- Jól, azt hiszem – felelem.
- Én még halovány látszatát sem keltem a jónak – suttogja.
- Mi történt, Cecily? – Kérdezem, s ezúttal komolyan érdekel. Valami egészen megváltozott benne, a tekintete üveges a benne csillogó könnyektől.
- Valójában kiiratkozni jöttem – hadarja. – De ez ráér később, van kedved meginni egy kávét?
- Persze, menjünk – karolok belé, mintha régi barátnők lennénk, ám gesztusom egyetlen oka, hogy rettegek tőle: összeesik. Ahogy hozzáérek, érzem, egész teste reszket, s talán azt is meg merném kockáztatni, hogy belázasodott a sírástól.
Egy csendes kis kávézóba invitál, s a mindössze 5 perces úton egyetlen szót sem szól. Robotszerű mozdulatokkal foglal helyet velem szemben, s kér egy csésze feketét. A gyomrom korogni kezd, így én inkább egy adag reggeli mellett döntök, ám hiába unszolom Cecilyt, hogy ennie kell, csak legyint.
- Nem vagyok éhes – mondja. – Manapság élni sincs kedvem – hal el a hangja.
-  Elárulod, hogy mi történt? – Vonom fel a szemöldököm, miközben az asztalra könyökölök.
- Dylanről van szó – sóhajt. Megfagy bennem a vér, s teljesen elsápadok. Ugyan mit akar nekem mesélni róla? Csak nem rájött? Nem, az lehetetlen…
- Mi történt vele? – Kérdezem, s igyekszem palástolni az idegességem.
- Igazán felesleges titkolóznotok, jól tudom, hogy egy pár vagytok – mondja. Hidegzuhany, hát tessék! Tudja!
- Én… - próbálok mentegetőzni, de leint.
- Az első perctől kezdve szeretett téged, én pedig pótlék voltam, mikor nem kaphatott meg – hangja nyugodt, cseppet sem vádaskodó. – Azt is tudnod kell, hogy mikor szabad utat kapott hozzád, engem elhagyott. Jól tudtam, hogy téged akar, mégis bele mentem a játékba.
- Hogyan jöttél rá?
- Megnéztem az üzeneteit. Tudtad, hogy a telefonjában egy csomó fénykép van rólad különböző szögekből? Például amin alszol, hozzábújsz, reggelit csinálsz – mosolyog. Megrémiszt a nyugodtsága.
- Miért mondod ezt el nekem?
- Mert szükséged van rá, hogy tudd. Tisztában vagyok vele, hogy két szék közé estél, én pedig segíteni akarok a választásban.
- Mire célzol? – Egyre kínosabb ez a beszélgetés.
- Nézd csak meg – mondja, s egy borítékot csúsztat át az asztalon. Néhány pillanatig cikázik a tekintetem közte és a papírlap között, majd felveszem, s óvatosan kibontom. Egy fekete-fehér kép csücsül benne, s mikor rájövök, hogy mi is az, azonnal kiesik a kezemből. Hátra kell dőlnöm a székben, hogy ne essek le róla.
- Ez nem lehet igaz… - suttogom.
- Pedig az – felel, s kétség sem fér hozzá: nem hazudik.
- Mennyi ideje…?
- Nagyjából egy hete tudom.
- Ő tud róla?
- Még nem.
- Mikor akarod elmondani?
- Éppen ma akartam, de nem akarok tőle semmit. Hazaköltözöm a szüleimhez, így mindenkinek könnyebb lesz.
- Biztos vagy benne, hogy Dylan az apa? – Kérdezem, miközben az ultrahangfelvételt bámulom. Aprócska pont csupán a gyermek, de annál nagyobb csoda.
- Teljesen – feleli ellentmondást nem tűrő hangon.
- Szóval terhes vagy, Dylan gyermekével – sóhajtok fel.
- Sajnálom, hogy így kellet megtudnod – a táskája csatjával babrál, aztán feláll. Őszinte bűntudatot látok a szemében. – Ígérd meg, hogy úgy döntesz, ahogy neked a legjobb. Nem akarom, hogy ebben a helyzetben legyél – néz rám, s érzem, komolyan gondolja. – Szeretni egy férfit, aki más nőt akar, hidd el, nem jó érzés. – Meg sem várja a válaszom, csak kisétál. Tátott szájjal meredek a valaha Cecilyt jelentő immár szürke, női alak után. Egy sziporkázó, fiatal hölgy, aki önmaga árnyékává vált, mert nem úgy döntött, ahogy kellett volna. Ekkor villan belém a felismerés: eszem ágában sincs úgy járni, mint ő. Annak a gyermeknek apára van szüksége, én pedig nem vehetem el tőle.


tumblr_n3oragdsis1szxfwno8_250.gifAz egyetem helyett hazafelé veszem az irányt, s csak reménykedek benne, hogy Betht ott találom. Szinte futok hazáig, képtelen vagyok lassabb tempót felvenni, zihálok a sírástól, a bőröm pedig libabőrös.  Sikítani akarok, elmenekülni egy másik világba, ahol nem fáj semmi és nem létezik sem Brian, sem pedig Dylan. Ahol Cecilyt és engem nem egy ilyen titok köt össze, hanem valamiféle más kötelék. Ahol eszembe sem kell jutnia a választás lehetőségének, mert az utam egyenesen csak előre visz. De ahelyett, hogy egyenesen mennék, mindig letérek egy olyan leágazásban, ahol semmi keresnivalóm sincs. Ott hazugságokba temetkezem, titkolózás a takaróm, a párnám pedig megannyi kín. Egyszerre húzom magamhoz őket, ahelyett, hogy taszítanám, akár az egyforma pórusú mágnes. Őszi napsugarak helyett éjfekete árnyak mardossák a bőrömet, lehúzva rólam egyesével minden réteget. Fuldoklom a fekete, kénköves pokolban, s ahelyett, hogy főnixmadárként újjá születnék, a fellegek felé emelkednék, s elrepülnék, csak fetrengek a sárban, gyermeteg magányban.

tumblr_n7e2xla7dl1tzp8c4o1_500.gifSzinte beesek a lakásunk ajtaján, még Annabetht is megrémítem a kinézetemmel.
- Veled mi történt? – Mered rám.
- Dylan – zihálom – Dylantől terhes Cecily.
- Mi a szar?! – Csúszik ki a száján. Ledobom magam a kanapéra, összegömbölyödök, és csak bámulok magam elé. Kavarog a gyomrom, s mielőtt elmesélhetném a dolgokat Bethnek, ki kell rohannom a mosdóba. Ma már második alkalommal görnyedek a vécécsésze fölé, a héten is többször történt így. Gondolkodóba esek, s két lehetőséget látok reálisnak. Az egyik, hogy valami betegség kerülget, a második pedig, hogy a szervezetem teljes mértékben ellenkezik a körülöttem lévő történésekkel. Az állandó idegesség és bűntudat felemészt belülről.

Miután rendbe szedem magam, kisétálok Bethhez, aki épp a kabátját húzza.
- Leszaladok a boltba.
- Mit veszel? – Szipogok.
- Néhány női kelléket, ha érted – köszörüli meg a torkát. Hiába vagyunk gyermekkorunk óta barátnők, az egyetlen szó, amit a társaságomban nem mer kimondani, az a tampon. – Szükséged van valamire?
- Csokis jégkrémre – bólogatok.
- Jól van – puszilja meg az arcomat, mikor elsétál mellettem. Már az ajtóban áll, megszólítom.
- Beth, hányadika van?
- 30.
- Szeptember, ugye?
- Chloe, október van – mered rám.
- Persze, nyilván csak az idegesség – húzom el a számat, ő pedig felvont szemöldökkel néz rám. Percekig méreget, majd hátat fordít és ott hagy a magányomban.1459802_651575344887249_59914026_n.jpg A falnak támaszkodok és lerogyok a tövébe. Arcomat a tenyerembe temetem, s igyekszem megálljt parancsolni a rám zúduló érzelmeknek. Ugyan, miért foglalkozom ennyire Dylannel, ha néhány órája még kész voltam elengedni őt? Talán mégis több ez, mint a szerelem hajszolása, vagy csak a tény fáj, hogy Cecilynek megadatott – részben – az, amire én magam vágytam. Vajon bármi mást jelent ez számomra a kielégülésnél? Nyilván, hiszen nem érezném ennyire ramatyul magam, ha nem így lenne. Addig mélyedek a gondolataimba, míg a padlón ücsörögve elalszom. A telefonom rezgése ébreszt fel, ám mikor Dylan arcát látom meg a képernyőt, nemes egyszerűséggel a szoba másik felébe hajítom a készüléket. Nem én vagyok az, akivel beszélnie kéne. Cecilynek pedig sikerült véglegesítenie a döntésemet: Dylannek mennie kell! Próbálhatok ezer álarc mögé bújni, elodázni a gondolatokat, a felmerülő helyzeteket, tudomást sem venni egy növekvő életről, de miért? Azért, hogy aztán pontosan úgy járjak, mint Cecy? Egy legyek a sok közül? S, ha nála nem vigyázott a védelemre, vajon hány lány létezik még a világon, aki Dylan Cooper gyermekét szorongatja ölelő karjaiban? Felelőtlenül szórja magjait egy olyan ember, aki még önmagáról sem képes igazán gondoskodni. Gyűlölet járja át a testem, reszketek, ahogy egyre jobban hergelem magam. Szeretnék hatalmasat lendíteni a kezemen, s irdatlan pofont adni neki, hogy végre tisztában legyen a tettei súlyával. De pont én papolnék neki? Igen, pont én! Én legalább tisztában vagyok vele, mikor kell végleg megálljt parancsolni a vágyakozó gondolatoknak. Habár már ez is túl késő, mégis, képes vagyok változtatni. Pontosan tudom, hogy Dylannek Cecily mellett van a helye, nekem pedig támogatnom kell ebben. Nem nőhet fel egy gyermek apa nélkül két ember önző gyengesége miatt. Nem hagyhatom, egyszerűen nem tudnék ezzel a tudattal élni. És mégis Briannek hogyan magyaráznám meg? Bocs, elhagylak egy olyan férfiért, aki másnak csinált gyereket, de ne aggódj, Dylan amúgy sem kíváncsi a gyerekére? A gondolattól is felfordul a gyomrom. Az egész rohadt helyzetben csak Cecilyt sajnálom, aki tényleges áldozata a történeteknek. Eszem ágában nincs ezentúl Dylan közelébe menni, még csak szóba állni sem.

A kulcs zörgése a zárban zökkent ki a dühöngésemből.
- Hogy vagy, édesem? – Mosolyog rám bíztatóan Beth. Megölelem, arcomat barack illatú hajába fúrom.
- Jobb már, hogy itt vagy – hízelgek, mire egészen magához húz. Jól esik a barátnőm szerető karjába burkolózni.
- Hoztam neked néhány dolgot – tol el magától.
- Jégkrém, néhány fehércsokoládés Kinder Bueno, tejkaramella, két zacskó hagymás Chio chips – pakol elém. – És még ez is – nyom a kezembe egy fehér dobozkát.
- Ezt miért?
- Te képtelen voltál kiszámolni, míg én igen. Csináld csak meg – bíztat.

Kinyitom a kis dobozt, s a használati utasítással, meg a benne lévő ketyerével együtt a fürdőszobába tartok. Pontosan elvégzek minden úgy, ahogy rá van írva, majd várok.
large_25.jpg- Ó, bassza meg, csak ezt ne… - suttogom a terhességi teszt fölé görnyedve, amin szép lassan feltűnik a kontrollcsík, majd a pozitív… Arcomat kezembe temetve sétálok ki Annabethhez, aki már tűkön ülve vár.
- Na, mit mutat? – Izgatott, ám valójában nem tudom, mit is remél az eredménytől.
- Pozitív – elhal a hangom, ahogy felé fordítom a tesztet.
- Hűha, hát, gratulálok anyuka – vakargatja a tarkóját idegességében.
- Marha vicces! – Vonom össze a szemöldökömet.
- Nézd a jó oldalát, az életed egy szappanopera! – Elég nekem ez a végszó, bevágom a tesztet a kukába, majd a jégkrémem kíséretében beviharzok a menedékembe.
- Ugyan már, Chloe! – Jön utánam Beth. – Ne haragudj, kérlek!
- Nem rád haragszom – vallom be. – Többnyire önmagamra, a világra, arra, hogy egyáltalán szóba álltam Dylannel. Most mégis mihez fogok kezdeni?
- Hát, Cecily gyermeke legalább nem lesz egyke – nevet fel idegesen, fejbe vágom a párnámmal.
- Cseppet sem érdekel most más gyereke.
- Mit teszel? – Köszörüli meg a torkát.
- Többnyire? Elköltözöm. Talán még nem késő a megfelelő irányba terelgetni az életemet.
- És a gyermekedét – biccent a hasam felé Beth.
- Igen… - mosolyodok el. – A gyermekemét.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://juliev.blog.hu/api/trackback/id/tr478018587

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása