Kedves olvasóim!
Köszönöm a türelmeteket, a kedves szavaitokat! Ezúttal egy kimondottan romantikus résszel szolgálhatok nektek, remélem, pontosan annyira fogjátok élvezni az olvasását, mint én az írását. Rengeteg könnyet és boldog mosolyt ejtettem, ahogy elém tárultak a sorok, ezeket az érzéseket kívánom nektek is!
Ezzel persze a történetnek nincs vége, mi több, most érkezünk majd csak az igazi bonyodalmak elé!
Julie

U.i.: Fogadjátok sok-sok szeretettel a történet új trailerét is, melyben nem csak Chloet és Dylant, hanem Cecyt és Briant is láthatjátok!

Chloe

Csupán másfél hét telt el azóta, hogy végleg elengedtem Dylant, mégsem tudtam teljesen átadni magam a szabadság gondolatának. Bűntudatom van, hogy nem mondtam el neki, Picúr az ő gyermeke, ám úgy gondolom, jobb volt így. Jobb, ha fogalma sincs arról a szenvedésről, amit én jelenleg átélek. Nem akarom, hogy a gyermekem boldogtalan legyen, mert az apja egyszerre két külön nőtől kapott gyermekáldást. Az én döntésem, hogy nem leszek vele, de valljuk be; nekem hatalmas szerencsém van Briannel, míg Cecily igencsak nehezen találna magának új párt ezzel a viselkedéssel. Nem lenne fair lépés elvenni Dylant a saját önzőségem miatt. Néha engednem kell, akkor is, ha közben darabjaimra hullok szét. Mert igenis szétestem. Aznap éjjel nem Briannél aludtam, hanem haza mentem Annabethhez, s órákon keresztül a karjaiba borulva zokogtam. Megértett. És akkor is, mikor másnap Brian egy üzleti útra hivatkozva, ismét elhagyta az országot, ezúttal viszont azt sem mondta, hogy hova készül. Csak csókot nyomott a homlokomra, s feltűnően kevés csomaggal a kezében, kiviharzott a lakásomból.

Mostanában meglehetősen fülledt álmaim vannak, a leginkább kellemetlen pedig az, hogy Dylan áll a középpontban. Pontosan szilveszter óta, mikor lefeküdtem Briannel. Talán ennyire hajszolná a testem és az elmém a kielégülést? Ennyire vágyom rá, hogy valaki igazán, úgy kényeztessen, ahogy én szeretném? Talán csak el kéne felejtenem, hogy számomra Dylan a tökéletes partner.

Már régen elfelejtettem haragudni rá. Hogy miért? Hiszen mindketten ugyan azt a játékot játszottuk. Együtt voltunk, miközben elköteleztük magunkat egy másik félnek. A két egyidejű terhességre sem lehet okom hivatkozni, hiszen nem tiltottunk meg semmit egymásnak. Ő csak ugyanúgy átadta magát a párjának, ahogy nekem. Igaz, eleinte nagyon fájt, hogy így tett, most már komolyabban fogom fel a dolgokat. Beláttam, hogy ideje felnőnöm, elfelejteni a gyermeki játékokat, s igazi, teljes értékű emberként viselkednem. Mert hamarosan már egy másik életről kell gondoskodnom, neki pedig majd nem fordíthatok hátat néhány ócska indokkal magyarázva a dolgokat. Szóval eldöntöttem, hogy megváltozom, s láss csodát, eddig egészen jól sikerül.

Farmernadrágot, térdig érő fekete csizmát, s az egyik kedvenc, királykék testhezálló tunikámat húztam fel az újesztendő első iskolai napjára. A felső a vállánál ejtett volt, s néhány nagyobbacska flitter díszítette, hozzá pedig egy vékonyka fekete övet választottam, amit épp a hasam fölött húztam meg. Büszkén néztem bele a tükörbe, végigsimítottam gömbölyödő pocakomon. Hatalmas öröm és boldogság járt át, ki akartam kiabálni a világnak, hogy micsoda csodát hordok a szívem alatt. Az én egyetlen kisbabámat, aki mindennél és mindenkinél csodálatosabb a világon.

Ugyan az első előadásom csak tizenegy órakor kezdődik, én már reggel hét óra óta fent vagyok és lázasan készülődök. Kilenc órára van időpontom Dr. Petershez, s a legutóbbi vizsgálat alkalmával azzal kecsegtetett, hogy ezúttal már megtudhatom a gyermekem nemét. Valójában teljesen mindegy, hogy Picúr kisfiú-e vagy kislány, nekem pontosan ugyan akkora boldogságot hoz. Brian szavaiból viszont úgy vettem ki, fiút szeretne. Nos, meg kell birkóznia vele, hogy ezúttal majd nem lehet beleszólása.

Tegnap este Brian felhívott, de csak nagyjából 5 percet tudtunk beszélgetni. A rossz térerőre hivatkozott, majd hirtelen letette. Furdalt egy darabig a kíváncsiság, vajon miért akkora titok, hogy hova utazott, ám végül inkább csak mélyet sóhajtva bebújtam az ágyba és ejtettem a témát. Kiakadhatok, hisztizhetek, toporzékolhatok, de teljesen felesleges. Egy felnőtt, érett nő nem tesz hasonlót. Egy felnőtt, érett nő megbízik a vőlegényében és nem kérdez túl sokat. Egy felnőtt és érett nő nem önmagát nézi, hanem a gyermeke jólétét. Immár felnőtt és érett nő vagyok.

Belebújok a télikabátomba, a nyakam köré tekerem a vastag sálamat és miután Annabeth megesketett, hogy amint megtudom Picúr nemét felhívom, azután nyakamba veszem a várost és csúcsforgalom híján, gyalog vágok át a nyolc háztömbös távolságon. Mire oda érek, rendesen kifulladok, de a lelkesedésem egy cseppet sem hagy alább, pontosan annyira várom a vizsgálatot, mint reggel. Belépek a váróterembe, a pulthoz lépek, hogy jelezzem, megérkeztem.
- Néhány perc türelmet szeretnék kérni, Miss Garcia – mosolyog rám a recepciós. – Dr. Peters nem sokára megérkezik.
- Köszönöm – felelek, s miután a kabátomat felakasztottam a fogasra, helyet foglalok egy fiatal lánnyal, s egy nagy pocakos anyukával szemben. Az asszony halkan duruzsolva simogatja a hasában pihenő gyermekét, míg a leány szemei vörösre sírtak. Kisvártatva megszólal a telefonja, s bármennyire igyekszik halkra venni a beszélgetést, tisztán hallok minden szót. Talán az édesanyja lehet a telefon túloldalán, aki arról igyekszik meggyőzni a tizennyolc éves fiatalt, hogy nem kell elvetetnie a kisbabáját csak azért, mert a gyermek apja nem szeretné őt. Ő azonban elszántan lecsapja a telefont és az én csodálkozó arcomra mered.
- Miért is tartanám meg, ha az apja nem akarja? – Fakad ki, mire felállok és közvetlenül mellé ülök.
- Hogy hívnak? – Kérdezem tőle bíztató mosollyal az arcomon.
- Ella – szipogja.
- Én Chloe vagyok, ő pedig itt az alig tizennégy hetes kisbabám, Picúr – mutatok a pocakomra.
- Picúr? Hát az milyen név? – Néz fel rám bután.
- Mivel még csak most tudom meg, hogy mi lesz a neme, így nem akartam kisbabának, vagy magzatnak nevezni. Így lett Picúr. – Mosolygok továbbra is, ő pedig csodálkozva figyel.
- Hány éves vagy Chloe? – Kérdez félve.
- Huszonegy – felelem, mintha természetes lenne.
- Nem gondolod, hogy túl fiatal vagy a gyerekhez?
- Mindig úgy gondoltam, hogy majd nagyjából huszonnyolc, harminc évesen fogom vállalni az első gyermekemet – sóhajtok fel. – De az élet másképp hozta, azóta pedig boldogabb vagyok, mint egész életemben valaha. – Ella percekig hallgat, folytatom. – Az apa döntése miatt neked nem kell feladnod őt. Hidd el, idővel be fogja látni, hogy mit veszített, ha pedig nem, hát így járt! Nem könnyű egy gyermeket felnevelni, de egyetlen ember butasága miatt nem szabad elvenni egy életet.
- De félek, hogy úgy járok, mint anya – ismét zokogni kezd, rázkódik a válla, mire átölelem.
- Ha jól hallottam a telefonból kiszűrődő beszélgetést, édesanyád melletted áll. Mi veszíteni valód van, Ella?
- Igazából semmi – megrántja a vállát, az orrát pedig a pulcsija ujjába törli. Végül a szemembe néz, s hála csillan a tekintetében.
- A te döntésed, én csak tanácsot adtam – mosolygok rá kedvesen, mire átöleli a nyakamat.
- Köszönöm Chloe! Azt hiszem, remekül megleszünk a kicsivel és anyával hármasban – mondja, aztán a fogashoz lép, leakasztja a kabátját, s nagy mosollyal az arcán, kisétál a rendelőből.

Délelőtt tíz óra körül jár, s New York utcáit járom a meglepően kellemes időben. A kampusz már csak egyetlen saroknyira van, így megállok egy közeli kávézónál. Ahogy kinyitom az ajtót, édes kis csilingelés üti meg a fülemet, mely a szélcsengőből árad. Egész hangulatos helynek tűnik, s miután letelepszem az ablak mellé, kikérem a fehér forrócsokoládémat, s kortyolgatni kezdem.  Ez a harmadik tökéletes pillanat, a mai napomban.

Dylan

Az egyetemre igyekszem, hogy leadjam a szemesztert, munkába kell állnom. Kénytelen vagyok rá, hogy Cecily minden kívánságát teljesíteni tudjam. Ugyan kezdek belefáradni a lábtörlő szerepbe, de a fiamat nem fogom cserbenhagyni. Cecy ma reggel jelentette be a hírt, én pedig vegyes érzelmekkel fogadtam. Ugyan örülök, hogy nem lesz olyan hisztis lányom, mint az anyja, mégis, egyre furcsább számomra ez a történet. Cecily terhessége számomra túl előrehaladottnak tűnik, a hasi körmérete alapján legalább 1 hónappal nagyobbnak látszik a baba. Nem firtatom, mert megint csak azzal állna elém, hogy kövérnek tartom, de egyre nehezebben tudom elhinni, hogy az a kisfiú tőlem van.  Persze az orvosi vizsgálatokra sosem mehetek vele, így pedig nehéz bármit is rá bizonyítanom. Pedig hányszor megfordult már a fejemben… És az, ahogy Learyvel sutyorogtak az erkélyen… Ha rájövök, hogy ezeknek közük van egymáshoz, hát ott kő kövön nem marad!

Egy kávézó mellett haladok el, s a kiszűrődő őrölt kávé illata becsábít. A pulthoz sétálok, hogy kikérjek egy presszó kávét feketén, elvitelre. A pultos lány kedvesen mosolyog, ezért pedig némi borravalóval jutalmazom. Már épp fordulnék ki a helyiségből a forró nedűvel a kezemben, mikor egy ismerős arcot pillantok meg az egyik boxban. Alig hiszek a szememnek, ahogy Chloe sugárzó arcát bámulom. Egy kék felsőt visel, ami teljesen rásimul a domborodó pocakjára. Mosolyognom kell, ahogy édesen simogatja azt és suttog neki. Hosszú percekig nézem, mire észrevesz. Meglepődik ugyan, de ahelyett, hogy rám ripakodna, bazsalyogva magához int.
- Szia! – Szólal meg szégyenlősen, mikor az asztalához érek. – Ülj csak le!
- Örömmel – felelek, s talán mindketten pontosan ugyan olyan zavarban vagyunk. Nem tudom leplezni a csodálatot és a szerelmet a tekintetemből, szinte felfalom az előttem ücsörgő kismamát. – Hogy vagy? – Bököm ki végül az idétlen kérdést.
- Csodálatosan, Dylan! – Sóhajt fel, s mindkét kezét a hasára teszi. – Egyszerűen remekül! Én még sosem voltam ennyire boldog!
- Boldoggá tesz, hogy így érzel Chloe, tényleg – rámosolygok, s a szavaim egytől egyig igazak. Habár az kevéssé hoz lázba, hogy Leary csemetéjét hordja a szíve alatt.
- Kislányunk lesz, Dylan – mondja és egy percre el is hiszem, hogy kettőnké, de aztán felocsúdok.
- Mármint neked és Briannek – javítom ki, mire zavarba jön.
- Igen, persze… - elhal a hangja, arcáról eltűnik a széles mosoly.
- Ő, hogy van? – Képtelen vagyok kiejteni a számon még egyszer Leary nevét, de nem szeretnék teljesen bunkónak látszani.
- Elutazott, így visszaköltöztem Annabethez. Jó végre újra kicsit a barátnőmmel lenni. Nem nekem való a gazdagok élete.
- Hát, valahogy az enyém sem – sóhajtok fel, mire együtt érző mosolyt villant rám.
- Esetleg meg vannak az előző szemeszteri anatómia jegyzeteid? Valahova elkevertem az enyémeket és szükségem lenne rájuk – témát vált, semleges vizekre evezünk.
- Persze, meg vannak. Ha gondolod, valamelyik nap esetleg átviszem – ajánlom fel, mire felcsillan a szeme.
- Az nagyszerű lenne! Úgy örülök, hogy képesek vagyunk barátokként viselkedni – kihallom a hamisságot a hangjából, és ahogy az asztal felett megfogja a kezemet, pontosan látom rajta, hogy ugyan azok az érzelmek sodornak végig törékeny testén, mint rajtam. Üvölteném, hogy szerelmes vagyok belé, nem pedig a barátja akarok lenni, de megelégszem ennyivel. Így legalább a közelében lehetek.
- Igen, én is örülök – mosolyt erőltetek az arcomra, amit látszólag el is hisz, de az egész csak egy reményekkel teli kérdés.
- Most már indulnom kell – húzza ki aprócska kezét az enyém alól, felállok, hogy rá segítsem a kabátját. Megérzem édes parfümjének az illatát és elborul az agyam. Ott, mindenki előtt belecsókolok a nyakába, ő pedig talán az élvezettől, talán a meglepettségtől, de felnyög. Hirtelen megfordul, s már szabadkozni kezdenék, mikor meglátom a szemeiben ugyan azt a vágyat, mint ami bennem tombol. És akkor tudom, hogy egyetlen percre sem lettünk barátok, pontosan ugyanannyira akarjuk egymást érinteni és csókolni. A vállaimba kapaszkodik, és a fülembe suttog.
- Annabeth este 8-kor elmegy otthonról és máshol tölti az éjszakát – nem fejezi be a mondatot, de pontosan tudom, hogy mire céloz. És hiába a színházban történt veszekedés és ajtócsapkodás, képtelen vagyok neki ellenállni.
- Ott leszek – ígérem, miközben egy kósza tincset simítok a füle mögé. Félénken rám mosolyog, s hátat fordítva kisétál a kávézóból.

Már nem megyek be az egyetemre, s erre a napra felfüggesztem azt a tervemet, hogy Cecilyért feladjam azt az álmomat, hogy orvos legyek. Haza megyek, ezúttal a saját lakásomba, s mindent eltervezek, hogy ez az este tökéletes lehessen mindkettőnk számára. Mert sosem tudhatom, hogy melyik lesz az utolsó…

Chloe

Mély levegő, beszív, aztán kifúj. Még 15 perc Annabeth távozásáig, s már tövig rágtam a körmeimet. Teljesen kitakarítottam a lakást, ezt Beth meg is jegyezte.
- Mire ez a nagytakarítás? – Kérdezi felvont szemöldökkel, mire ártatlanul pislogni kezdek.
- Csak zavart már a rumli – vonok vállat, de tudja, hogy hazudok. Látja rajtam.
- Brian még mindig nyaral?
- Még egy darabig nem jön haza.
- Na és Dylan? – Teszi fel azt a kérdést, amit nem akarok hallani.
- Mi lenne vele? – Nézek rá bugyután.
- Azt mondd meg te – teszi karba a kezét és megvetően méregeti lenge csipkeruhámat.
- Honnan kéne tudnom, mi van vele? – Kegyetlen rosszul tudok hazudni... még magamnak is!
- Rendben – sóhajt fel. – Mondanám, hogy védekezzetek, de már teljesen mindegy. Csak azt remélem, hogy tudod, mit csinálsz. Számíthatsz rám, bármilyen hülyeséget is csinálj, de kérlek, ne hagyd, hogy összetörje a szíved! Cecily terhes tőle, ezt vésd nagyon jól az eszedbe!
- Tudom és fel is fogtam – válaszolok lehajtott fejjel. Tisztában vagyok vele, hogy Bethnek igaza van, de képtelen vagyok parancsolni az ösztöneimnek.
- Nos, most megyek, már várnak rám. Ha bármi van, azonnal hívj, rendben? – Bólintok, ő pedig anyai puszit nyom a homlokomra. Abban a pillanatban tényleg úgy érzem magam, mint egy kisgyerek. Talán őrültséget követek el azzal, hogy Dylant újra az életembe fogadom, de képtelen vagyok nélküle működni.

Húsz perccel később csengetnek, én pedig szinte repülök a bejárati ajtó felé. Ott áll, arca borostás, szürke pólót és fekete bőrdzsekit visel, motoros csizmával, farmernadrágja tökéletesen öleli körbe szálkás csípőjét. Kezében néhány szál vörös rózsa, de a legszebb csokor, amit valaha láttam. Idegesen beletúr szőke hajába, én meg elveszek a szemeiben. Bátortalan mosolyt villantok rá és beinvitálom. Átnyújtja a csokrot, mélyen beszippantom annak kellemes illatát, s míg Dylan a csizmája levételével bajlódik, keresek egy megfelelő vázát a kezemben tartott csodáknak.
- Elhoztam a jegyzeteket is – nyújt át egy dossziét. Kiveszem a kezéből, és leteszem a konyhapultra.
- Köszönöm – felelem, mire csak biccent egyet. – Nem vagy éhes?
- De, ami azt illeti, igen.
- Rendben, akkor összedobok valamit – azzal a hűtőben kezdek turkálni. Előveszek egy adag csirkemellet, a fagyasztóból pedig wok zöldséget.
- Rendelhetünk pizzát – ajánlja fel, mire felhorkanok.
- Tudok főzni!
- Tudom, hogy tudsz főzni, de szeretnélek megkímélni. Nekem tökéletesen megfelel, ha rendelünk valamit – ajánlja, de csírájában elfojtom a gondolatot.
- Nem, én szeretnék!
- Ez esetben segítek neked – feleli és kivesz a konyhaszekrényből egy serpenyőt. Megnyugtat a tudat, hogy pontosan tudja még mindig, mit és hol tárolok. Előveszi a fiókból a kést, megtisztítja a húst és csíkokra kezdi szeletelni. Tátott szájjal nézek rá, mire csak mosolyog.
- Dylan, én is csinálhatok valamit? Egyébként meg mégis mióta tudsz te főzni?
- Nos, tanultam egyet, s mást tőled – von vállat.
- Ez édes – terül szét mosoly az arcomon, ahogy bekapcsolom a tűzhelyet és ráteszem a serpenyőt. Vajat teszek bele, s mikor kellően megolvad, bele dobom a zöldségeket. Kevergetni kezdem, pár perc után – és a fűszerek hozzáadása után – hihetetlenül kellemes illatot áraszt. Dylan hozzá dobja a csíkokra vágott csirkemellet és mögém lépve ki akarja venni a kezemből a fakanalat.
- Add csak ide, Chloe, te pihenj! – Aggodalom terül szét karakteres arcán.
- Képes vagyok összekeverni némi zöldséget és húst, esküszöm – szabadkozok, de mintha oda sem figyelne. Így hát úgy döntök, hogy tökéletes alkalom ez arra, hogy kőkemény mellkasának dőlve élvezzem a pillanatot. Előre hajol és apró puszit nyom az arcomra, másik kezét a pocakomon pihenteti.
- De közben nagyon vigyáznom kell rád – suttog a fülembe, ettől pedig teljesen elolvadok. Újra úrrá lesz rajtam az iránta érzett szerelem, pontosan az az érzés, amit Brian iránt sosem fogok táplálni.
- Csak ne engedj el! – Suttogok vissza, mire erősebben nekem feszíti a testét. Csodálatos perceket töltünk el így, míg az étel elkészül. Akkor óvatosan elenged, hogy levegyen két tányért a szekrényből, s a konyhapultra helyezze. Leteszek mellé néhány evőeszközt, míg Dylan tálal, aztán mintha vezényszóra tennénk, egyszerre indulunk meg a nappali irányába. Lehuppanunk a kanapéra, s betakarózunk egy hatalmas, piros pokróccal. Bekapcsoljuk a tévét, az egyik adón pedig épp a Dirty Dancing megy. Dylan pontosan tudja, hogy ez az egyik kedvenc filmem, s esze ágában sincs elkapcsolni a mérhetetlen romantikát sugárzó adásról. Hálás pillantásokat vetek rá, ő pedig mindent ért. Érti a boldogságomat, a bánatomat, a szerelmemet. A kislányom iránt érzett szeretetet és még azt is meg merem kockáztatni, hogy osztozik az érzésben.

Mikor befejezzük az evést, leteszem a tányéromat a dohányzóasztalra és egészen közel húzódok hozzá. Átkarolja a vállamat és belecsókol a hajamba.
- Hiányzol – motyogja, mire égkék szemeibe nézek.
- Te is nekem – felelek és felnyúlok, hogy megsimítsam az arcát. Tenyerét a kezemre fekteti és belesimul az érintésembe. Behunyt szemmel élvezem, ahogy a bőrömön játszik a borostája. És akkor megérzem a leheletét az ajkaimon, s már csak pár milliméter választ el minket attól, hogy egybeforrjunk. És megtörténik. Szája, az enyémen, ajkai az enyémeket kóstolgatják. Forrón, vágyakozással telve csókol, s pontosan tudom, hogy mit érez közben. A szívem ki akar szakadni a helyéről, találkozni az övével és önfeledten táncolni. Végül elszakadunk egymástól, de nem enged el.
- Gondolkoztál már, hogy mi legyen a neve? – Újra a pocakomat simogatja, s biztos vagyok benne, hogy erre a kisbabám örömében bukfencet hány.
- Az Emma nagyon tetszik – felelem, mire mély, dörmögő hang tör fel a mellkasából, sóhaj formájában.
- Emma Cooper – suttogja, mire összeszorul a szívem. Érzem a hangjából kiszűrődő fájdalmat, s a könnyeimet visszanyelve, az arcomat a nyakába fúrom. Átölelem, ő pedig szipogni kezd, érzem a fájdalmát. És akkor eldöntöm, hogy ha rákérdez, többé nem hazudok neki. Elmondom, hogy a kislányom az övé. De ő mégsem kérdez semmit, én meg képtelen vagyok megszólalni. Percekig szorítjuk egymást, majd a tévéképernyőre meredve ücsörgünk. Mikor a film a záródalhoz ér, Dylan feláll és a kezét felém nyújtja.
- Gyere! – Táncolni invitál, nevetve csatlakozom hozzá. Csípőjét az enyémnek feszíti - már amennyire az Emmától növekvő pocakom engedi -, s ringatózni kezdünk a kellemes dalra. Mikor az felgyorsul, Dylan megpörget a keze alatt, s addig táncolunk, míg már nem szól semmi, csak egymás lélegzetvételét halljuk visszhangozni a szobában. Akkor újra magához húz, s újabb csókot kapok tőle. Belenéz a szemembe, jobb kezét az arcomon tartva, s halkan megszólal – Mindig szeretni foglak Chloe Esther Garcia!
- Mindig szeretni foglak Dylan Cooper – eláll egy percre a lélegzetem, de abban a pillanatban tökéletessé válik a világ, hogy ismét az ajkait érzem az enyémeken. Szerelem és boldogság tölt el.

Addig csókolózunk, míg a szobámban kötünk ki, s óvatosan vetkőztetni kezd. Lehúzza a ruhám cipzárját, közben a nyakamat és a vállaimat csókolgatja. Aztán a melltartóm következik, s mikor már azt hinném, hogy többet szeretne, újra megcsókol, s a szekrényemhez sétálva, kiveszi az egyik pizsamapólómat és rám adja, ám mielőtt teljesen lehúzná azt, letérdel elém és hatalmas puszit nyom a hasamra. Hálás vagyok a gondoskodásáért. Szeretem őt, őrülten szeretem!

Bebújunk a takaró alá, az oldalunkra fekszünk, ő a nagy, én pedig a kis kifli. Már félálomban vagyok, mikor felteszi a nagy kérdést.
- Emma az én kislányom, ugye? – Remeg, ahogy beszél.
- Igen, a tiéd – felelem, de a mondat végét már csak elharapom. Másodpercek alatt tör rám és édes álom, s mintha kikapcsoltak volna, hónapok óta most először alszok igazán nyugodtan.