Képzeld el azt a napot, amikor férjhez mész. Aznapra leveszed az ördögi jelmezed, félreteszed a vadócot, a lázadót és egyetlen napra hercegnő leszel. Mert az akarsz lenni!

Főhősünk sem érzett másként. A máskor lázadó, színes tincsekkel bolondított hajú, orrkarikás, tetovált lány csak egy napra vágyott egész életében. Erre. Hosszú, földig érő ruhát akart, hatalmas uszállyal. Hófehér fátylat, apró koronával. Fehér-vörös rózsacsokrot, egy gyönyörű mezőt egy pavilonnal. Mindenhol rózsákkal és szalagokkal, ízlésesen de mesebelien. Aznap azt várta, hogy hercegnő lehessen. Édesapja karon fogja és boldogan, könnybe lábadt szemekkel kísérje végig a pavilonig. Körülöttük a vendégek őszintén, boldogan mosolyogjanak és ejtsenek el néhány könnyet örömükben. S, hogy miért? Mert ez minden nő álma. Életében egyszer érezni, milyen, ha egy napra ő lehet a legfontosabb, a legkülönlegesebb, akire mindenki oda figyel, s lesi minden kívánságát.
Minden tökéletes volt, nem számított, hogy nem jött el mindenki, hogy voltak konfliktusok. Ma nem engedte kiborítani magát. Édesanyja bement hozzá már reggel és felkeltette, megfésülte a haját, majd csókot nyomott az arcára. Pont, mint gyermekkorában. A sminkes belépett az ajtón, majd elkészítette neki a leggyönyörűbb sminket. Mintha egy angyal arcát látták volna feltűnni. Aztán jött a fodrász, aki hosszú hajából gyönyörű loknikat készített, s felhelyezte a tiaráját rajta a fátyollal. Mint egy mesebeli tündér, hercegnő vagy angyal. Mese szép volt, s valódi.
Majd ott állt a tiszteletes előtt. Mellette a koszorúslányai térdig érő vörös bohém tüllös aljú szoknyában, s Ő. Az a férfi, akinek most odaadja az életét, a lelkét és a hátralévő egész életét. A tökéletes. A férfi rámosolygott, zöldes-kék szemei szikráztak a napsütésben. Boldog volt. Boldogok voltak. És őrülten szerelmesek. Életük eddigi legmesésebb perce. A fotós a háttérben kattogtatta a gépet, s igyekezett minél több mozzanatot megörökíteni a jeles eseményből. A gyűrűket a rokonság legkisebbjei hozták, gyönyörű ruhákban. A pár megfogta egymás kezét és remegve de reménnyel telve néztek a tiszteletesre, aki megkezdte beszédét. Síri csend volt, csak az ő hangja hallatszott és kettejük közös, boldog szívdobogása. Majd remegő hangon kimondták a boldogító igent. Egymás szemébe nézve megfogták a párjuk kezét és szépen, lassan, érzelmekkel telve, potyogó könnyekkel felhúzták a gyűrűket. Mindenki ujjongni kezdett, nevettek, szikrázott a mező az örömtől és a meghatódottságtól. S megcsókolták egymást. Sosem voltak még ennyire boldogok. Igen is, az álmok valóra válhatnak, csak tennünk kell értük. Az Ő álmuk valóra vált. Vajon mi is képesek vagyunk erre? Minden bizonnyal. Az igazán tökéletes dolgok csak számunkra azok, s a tökéletességünket csak belülről érezhetjük igazán. Mindannyian különleges momentumai vagyunk ennek a világnak, nekünk kell érezni, hogy hol és ki mellett van a helyünk. Ők megérezték, s számukra a világ azóta tökéletes. Új kaput nyitottak a boldogság felé, s immár ketten járják végig az életnek nevezett göröngyös utat.

Kedves olvasóim!
Köszönöm a türelmeteket, a kedves szavaitokat! Ezúttal egy kimondottan romantikus résszel szolgálhatok nektek, remélem, pontosan annyira fogjátok élvezni az olvasását, mint én az írását. Rengeteg könnyet és boldog mosolyt ejtettem, ahogy elém tárultak a sorok, ezeket az érzéseket kívánom nektek is!
Ezzel persze a történetnek nincs vége, mi több, most érkezünk majd csak az igazi bonyodalmak elé!
Julie

U.i.: Fogadjátok sok-sok szeretettel a történet új trailerét is, melyben nem csak Chloet és Dylant, hanem Cecyt és Briant is láthatjátok!

Chloe

Csupán másfél hét telt el azóta, hogy végleg elengedtem Dylant, mégsem tudtam teljesen átadni magam a szabadság gondolatának. Bűntudatom van, hogy nem mondtam el neki, Picúr az ő gyermeke, ám úgy gondolom, jobb volt így. Jobb, ha fogalma sincs arról a szenvedésről, amit én jelenleg átélek. Nem akarom, hogy a gyermekem boldogtalan legyen, mert az apja egyszerre két külön nőtől kapott gyermekáldást. Az én döntésem, hogy nem leszek vele, de valljuk be; nekem hatalmas szerencsém van Briannel, míg Cecily igencsak nehezen találna magának új párt ezzel a viselkedéssel. Nem lenne fair lépés elvenni Dylant a saját önzőségem miatt. Néha engednem kell, akkor is, ha közben darabjaimra hullok szét. Mert igenis szétestem. Aznap éjjel nem Briannél aludtam, hanem haza mentem Annabethhez, s órákon keresztül a karjaiba borulva zokogtam. Megértett. És akkor is, mikor másnap Brian egy üzleti útra hivatkozva, ismét elhagyta az országot, ezúttal viszont azt sem mondta, hogy hova készül. Csak csókot nyomott a homlokomra, s feltűnően kevés csomaggal a kezében, kiviharzott a lakásomból.

Mostanában meglehetősen fülledt álmaim vannak, a leginkább kellemetlen pedig az, hogy Dylan áll a középpontban. Pontosan szilveszter óta, mikor lefeküdtem Briannel. Talán ennyire hajszolná a testem és az elmém a kielégülést? Ennyire vágyom rá, hogy valaki igazán, úgy kényeztessen, ahogy én szeretném? Talán csak el kéne felejtenem, hogy számomra Dylan a tökéletes partner.

Már régen elfelejtettem haragudni rá. Hogy miért? Hiszen mindketten ugyan azt a játékot játszottuk. Együtt voltunk, miközben elköteleztük magunkat egy másik félnek. A két egyidejű terhességre sem lehet okom hivatkozni, hiszen nem tiltottunk meg semmit egymásnak. Ő csak ugyanúgy átadta magát a párjának, ahogy nekem. Igaz, eleinte nagyon fájt, hogy így tett, most már komolyabban fogom fel a dolgokat. Beláttam, hogy ideje felnőnöm, elfelejteni a gyermeki játékokat, s igazi, teljes értékű emberként viselkednem. Mert hamarosan már egy másik életről kell gondoskodnom, neki pedig majd nem fordíthatok hátat néhány ócska indokkal magyarázva a dolgokat. Szóval eldöntöttem, hogy megváltozom, s láss csodát, eddig egészen jól sikerül.

Farmernadrágot, térdig érő fekete csizmát, s az egyik kedvenc, királykék testhezálló tunikámat húztam fel az újesztendő első iskolai napjára. A felső a vállánál ejtett volt, s néhány nagyobbacska flitter díszítette, hozzá pedig egy vékonyka fekete övet választottam, amit épp a hasam fölött húztam meg. Büszkén néztem bele a tükörbe, végigsimítottam gömbölyödő pocakomon. Hatalmas öröm és boldogság járt át, ki akartam kiabálni a világnak, hogy micsoda csodát hordok a szívem alatt. Az én egyetlen kisbabámat, aki mindennél és mindenkinél csodálatosabb a világon.

Ugyan az első előadásom csak tizenegy órakor kezdődik, én már reggel hét óra óta fent vagyok és lázasan készülődök. Kilenc órára van időpontom Dr. Petershez, s a legutóbbi vizsgálat alkalmával azzal kecsegtetett, hogy ezúttal már megtudhatom a gyermekem nemét. Valójában teljesen mindegy, hogy Picúr kisfiú-e vagy kislány, nekem pontosan ugyan akkora boldogságot hoz. Brian szavaiból viszont úgy vettem ki, fiút szeretne. Nos, meg kell birkóznia vele, hogy ezúttal majd nem lehet beleszólása.

Tegnap este Brian felhívott, de csak nagyjából 5 percet tudtunk beszélgetni. A rossz térerőre hivatkozott, majd hirtelen letette. Furdalt egy darabig a kíváncsiság, vajon miért akkora titok, hogy hova utazott, ám végül inkább csak mélyet sóhajtva bebújtam az ágyba és ejtettem a témát. Kiakadhatok, hisztizhetek, toporzékolhatok, de teljesen felesleges. Egy felnőtt, érett nő nem tesz hasonlót. Egy felnőtt, érett nő megbízik a vőlegényében és nem kérdez túl sokat. Egy felnőtt és érett nő nem önmagát nézi, hanem a gyermeke jólétét. Immár felnőtt és érett nő vagyok.

Belebújok a télikabátomba, a nyakam köré tekerem a vastag sálamat és miután Annabeth megesketett, hogy amint megtudom Picúr nemét felhívom, azután nyakamba veszem a várost és csúcsforgalom híján, gyalog vágok át a nyolc háztömbös távolságon. Mire oda érek, rendesen kifulladok, de a lelkesedésem egy cseppet sem hagy alább, pontosan annyira várom a vizsgálatot, mint reggel. Belépek a váróterembe, a pulthoz lépek, hogy jelezzem, megérkeztem.
- Néhány perc türelmet szeretnék kérni, Miss Garcia – mosolyog rám a recepciós. – Dr. Peters nem sokára megérkezik.
- Köszönöm – felelek, s miután a kabátomat felakasztottam a fogasra, helyet foglalok egy fiatal lánnyal, s egy nagy pocakos anyukával szemben. Az asszony halkan duruzsolva simogatja a hasában pihenő gyermekét, míg a leány szemei vörösre sírtak. Kisvártatva megszólal a telefonja, s bármennyire igyekszik halkra venni a beszélgetést, tisztán hallok minden szót. Talán az édesanyja lehet a telefon túloldalán, aki arról igyekszik meggyőzni a tizennyolc éves fiatalt, hogy nem kell elvetetnie a kisbabáját csak azért, mert a gyermek apja nem szeretné őt. Ő azonban elszántan lecsapja a telefont és az én csodálkozó arcomra mered.
- Miért is tartanám meg, ha az apja nem akarja? – Fakad ki, mire felállok és közvetlenül mellé ülök.
- Hogy hívnak? – Kérdezem tőle bíztató mosollyal az arcomon.
- Ella – szipogja.
- Én Chloe vagyok, ő pedig itt az alig tizennégy hetes kisbabám, Picúr – mutatok a pocakomra.
- Picúr? Hát az milyen név? – Néz fel rám bután.
- Mivel még csak most tudom meg, hogy mi lesz a neme, így nem akartam kisbabának, vagy magzatnak nevezni. Így lett Picúr. – Mosolygok továbbra is, ő pedig csodálkozva figyel.
- Hány éves vagy Chloe? – Kérdez félve.
- Huszonegy – felelem, mintha természetes lenne.
- Nem gondolod, hogy túl fiatal vagy a gyerekhez?
- Mindig úgy gondoltam, hogy majd nagyjából huszonnyolc, harminc évesen fogom vállalni az első gyermekemet – sóhajtok fel. – De az élet másképp hozta, azóta pedig boldogabb vagyok, mint egész életemben valaha. – Ella percekig hallgat, folytatom. – Az apa döntése miatt neked nem kell feladnod őt. Hidd el, idővel be fogja látni, hogy mit veszített, ha pedig nem, hát így járt! Nem könnyű egy gyermeket felnevelni, de egyetlen ember butasága miatt nem szabad elvenni egy életet.
- De félek, hogy úgy járok, mint anya – ismét zokogni kezd, rázkódik a válla, mire átölelem.
- Ha jól hallottam a telefonból kiszűrődő beszélgetést, édesanyád melletted áll. Mi veszíteni valód van, Ella?
- Igazából semmi – megrántja a vállát, az orrát pedig a pulcsija ujjába törli. Végül a szemembe néz, s hála csillan a tekintetében.
- A te döntésed, én csak tanácsot adtam – mosolygok rá kedvesen, mire átöleli a nyakamat.
- Köszönöm Chloe! Azt hiszem, remekül megleszünk a kicsivel és anyával hármasban – mondja, aztán a fogashoz lép, leakasztja a kabátját, s nagy mosollyal az arcán, kisétál a rendelőből.

Délelőtt tíz óra körül jár, s New York utcáit járom a meglepően kellemes időben. A kampusz már csak egyetlen saroknyira van, így megállok egy közeli kávézónál. Ahogy kinyitom az ajtót, édes kis csilingelés üti meg a fülemet, mely a szélcsengőből árad. Egész hangulatos helynek tűnik, s miután letelepszem az ablak mellé, kikérem a fehér forrócsokoládémat, s kortyolgatni kezdem.  Ez a harmadik tökéletes pillanat, a mai napomban.

Dylan

Az egyetemre igyekszem, hogy leadjam a szemesztert, munkába kell állnom. Kénytelen vagyok rá, hogy Cecily minden kívánságát teljesíteni tudjam. Ugyan kezdek belefáradni a lábtörlő szerepbe, de a fiamat nem fogom cserbenhagyni. Cecy ma reggel jelentette be a hírt, én pedig vegyes érzelmekkel fogadtam. Ugyan örülök, hogy nem lesz olyan hisztis lányom, mint az anyja, mégis, egyre furcsább számomra ez a történet. Cecily terhessége számomra túl előrehaladottnak tűnik, a hasi körmérete alapján legalább 1 hónappal nagyobbnak látszik a baba. Nem firtatom, mert megint csak azzal állna elém, hogy kövérnek tartom, de egyre nehezebben tudom elhinni, hogy az a kisfiú tőlem van.  Persze az orvosi vizsgálatokra sosem mehetek vele, így pedig nehéz bármit is rá bizonyítanom. Pedig hányszor megfordult már a fejemben… És az, ahogy Learyvel sutyorogtak az erkélyen… Ha rájövök, hogy ezeknek közük van egymáshoz, hát ott kő kövön nem marad!

Egy kávézó mellett haladok el, s a kiszűrődő őrölt kávé illata becsábít. A pulthoz sétálok, hogy kikérjek egy presszó kávét feketén, elvitelre. A pultos lány kedvesen mosolyog, ezért pedig némi borravalóval jutalmazom. Már épp fordulnék ki a helyiségből a forró nedűvel a kezemben, mikor egy ismerős arcot pillantok meg az egyik boxban. Alig hiszek a szememnek, ahogy Chloe sugárzó arcát bámulom. Egy kék felsőt visel, ami teljesen rásimul a domborodó pocakjára. Mosolyognom kell, ahogy édesen simogatja azt és suttog neki. Hosszú percekig nézem, mire észrevesz. Meglepődik ugyan, de ahelyett, hogy rám ripakodna, bazsalyogva magához int.
- Szia! – Szólal meg szégyenlősen, mikor az asztalához érek. – Ülj csak le!
- Örömmel – felelek, s talán mindketten pontosan ugyan olyan zavarban vagyunk. Nem tudom leplezni a csodálatot és a szerelmet a tekintetemből, szinte felfalom az előttem ücsörgő kismamát. – Hogy vagy? – Bököm ki végül az idétlen kérdést.
- Csodálatosan, Dylan! – Sóhajt fel, s mindkét kezét a hasára teszi. – Egyszerűen remekül! Én még sosem voltam ennyire boldog!
- Boldoggá tesz, hogy így érzel Chloe, tényleg – rámosolygok, s a szavaim egytől egyig igazak. Habár az kevéssé hoz lázba, hogy Leary csemetéjét hordja a szíve alatt.
- Kislányunk lesz, Dylan – mondja és egy percre el is hiszem, hogy kettőnké, de aztán felocsúdok.
- Mármint neked és Briannek – javítom ki, mire zavarba jön.
- Igen, persze… - elhal a hangja, arcáról eltűnik a széles mosoly.
- Ő, hogy van? – Képtelen vagyok kiejteni a számon még egyszer Leary nevét, de nem szeretnék teljesen bunkónak látszani.
- Elutazott, így visszaköltöztem Annabethez. Jó végre újra kicsit a barátnőmmel lenni. Nem nekem való a gazdagok élete.
- Hát, valahogy az enyém sem – sóhajtok fel, mire együtt érző mosolyt villant rám.
- Esetleg meg vannak az előző szemeszteri anatómia jegyzeteid? Valahova elkevertem az enyémeket és szükségem lenne rájuk – témát vált, semleges vizekre evezünk.
- Persze, meg vannak. Ha gondolod, valamelyik nap esetleg átviszem – ajánlom fel, mire felcsillan a szeme.
- Az nagyszerű lenne! Úgy örülök, hogy képesek vagyunk barátokként viselkedni – kihallom a hamisságot a hangjából, és ahogy az asztal felett megfogja a kezemet, pontosan látom rajta, hogy ugyan azok az érzelmek sodornak végig törékeny testén, mint rajtam. Üvölteném, hogy szerelmes vagyok belé, nem pedig a barátja akarok lenni, de megelégszem ennyivel. Így legalább a közelében lehetek.
- Igen, én is örülök – mosolyt erőltetek az arcomra, amit látszólag el is hisz, de az egész csak egy reményekkel teli kérdés.
- Most már indulnom kell – húzza ki aprócska kezét az enyém alól, felállok, hogy rá segítsem a kabátját. Megérzem édes parfümjének az illatát és elborul az agyam. Ott, mindenki előtt belecsókolok a nyakába, ő pedig talán az élvezettől, talán a meglepettségtől, de felnyög. Hirtelen megfordul, s már szabadkozni kezdenék, mikor meglátom a szemeiben ugyan azt a vágyat, mint ami bennem tombol. És akkor tudom, hogy egyetlen percre sem lettünk barátok, pontosan ugyanannyira akarjuk egymást érinteni és csókolni. A vállaimba kapaszkodik, és a fülembe suttog.
- Annabeth este 8-kor elmegy otthonról és máshol tölti az éjszakát – nem fejezi be a mondatot, de pontosan tudom, hogy mire céloz. És hiába a színházban történt veszekedés és ajtócsapkodás, képtelen vagyok neki ellenállni.
- Ott leszek – ígérem, miközben egy kósza tincset simítok a füle mögé. Félénken rám mosolyog, s hátat fordítva kisétál a kávézóból.

Már nem megyek be az egyetemre, s erre a napra felfüggesztem azt a tervemet, hogy Cecilyért feladjam azt az álmomat, hogy orvos legyek. Haza megyek, ezúttal a saját lakásomba, s mindent eltervezek, hogy ez az este tökéletes lehessen mindkettőnk számára. Mert sosem tudhatom, hogy melyik lesz az utolsó…

Chloe

Mély levegő, beszív, aztán kifúj. Még 15 perc Annabeth távozásáig, s már tövig rágtam a körmeimet. Teljesen kitakarítottam a lakást, ezt Beth meg is jegyezte.
- Mire ez a nagytakarítás? – Kérdezi felvont szemöldökkel, mire ártatlanul pislogni kezdek.
- Csak zavart már a rumli – vonok vállat, de tudja, hogy hazudok. Látja rajtam.
- Brian még mindig nyaral?
- Még egy darabig nem jön haza.
- Na és Dylan? – Teszi fel azt a kérdést, amit nem akarok hallani.
- Mi lenne vele? – Nézek rá bugyután.
- Azt mondd meg te – teszi karba a kezét és megvetően méregeti lenge csipkeruhámat.
- Honnan kéne tudnom, mi van vele? – Kegyetlen rosszul tudok hazudni... még magamnak is!
- Rendben – sóhajt fel. – Mondanám, hogy védekezzetek, de már teljesen mindegy. Csak azt remélem, hogy tudod, mit csinálsz. Számíthatsz rám, bármilyen hülyeséget is csinálj, de kérlek, ne hagyd, hogy összetörje a szíved! Cecily terhes tőle, ezt vésd nagyon jól az eszedbe!
- Tudom és fel is fogtam – válaszolok lehajtott fejjel. Tisztában vagyok vele, hogy Bethnek igaza van, de képtelen vagyok parancsolni az ösztöneimnek.
- Nos, most megyek, már várnak rám. Ha bármi van, azonnal hívj, rendben? – Bólintok, ő pedig anyai puszit nyom a homlokomra. Abban a pillanatban tényleg úgy érzem magam, mint egy kisgyerek. Talán őrültséget követek el azzal, hogy Dylant újra az életembe fogadom, de képtelen vagyok nélküle működni.

Húsz perccel később csengetnek, én pedig szinte repülök a bejárati ajtó felé. Ott áll, arca borostás, szürke pólót és fekete bőrdzsekit visel, motoros csizmával, farmernadrágja tökéletesen öleli körbe szálkás csípőjét. Kezében néhány szál vörös rózsa, de a legszebb csokor, amit valaha láttam. Idegesen beletúr szőke hajába, én meg elveszek a szemeiben. Bátortalan mosolyt villantok rá és beinvitálom. Átnyújtja a csokrot, mélyen beszippantom annak kellemes illatát, s míg Dylan a csizmája levételével bajlódik, keresek egy megfelelő vázát a kezemben tartott csodáknak.
- Elhoztam a jegyzeteket is – nyújt át egy dossziét. Kiveszem a kezéből, és leteszem a konyhapultra.
- Köszönöm – felelem, mire csak biccent egyet. – Nem vagy éhes?
- De, ami azt illeti, igen.
- Rendben, akkor összedobok valamit – azzal a hűtőben kezdek turkálni. Előveszek egy adag csirkemellet, a fagyasztóból pedig wok zöldséget.
- Rendelhetünk pizzát – ajánlja fel, mire felhorkanok.
- Tudok főzni!
- Tudom, hogy tudsz főzni, de szeretnélek megkímélni. Nekem tökéletesen megfelel, ha rendelünk valamit – ajánlja, de csírájában elfojtom a gondolatot.
- Nem, én szeretnék!
- Ez esetben segítek neked – feleli és kivesz a konyhaszekrényből egy serpenyőt. Megnyugtat a tudat, hogy pontosan tudja még mindig, mit és hol tárolok. Előveszi a fiókból a kést, megtisztítja a húst és csíkokra kezdi szeletelni. Tátott szájjal nézek rá, mire csak mosolyog.
- Dylan, én is csinálhatok valamit? Egyébként meg mégis mióta tudsz te főzni?
- Nos, tanultam egyet, s mást tőled – von vállat.
- Ez édes – terül szét mosoly az arcomon, ahogy bekapcsolom a tűzhelyet és ráteszem a serpenyőt. Vajat teszek bele, s mikor kellően megolvad, bele dobom a zöldségeket. Kevergetni kezdem, pár perc után – és a fűszerek hozzáadása után – hihetetlenül kellemes illatot áraszt. Dylan hozzá dobja a csíkokra vágott csirkemellet és mögém lépve ki akarja venni a kezemből a fakanalat.
- Add csak ide, Chloe, te pihenj! – Aggodalom terül szét karakteres arcán.
- Képes vagyok összekeverni némi zöldséget és húst, esküszöm – szabadkozok, de mintha oda sem figyelne. Így hát úgy döntök, hogy tökéletes alkalom ez arra, hogy kőkemény mellkasának dőlve élvezzem a pillanatot. Előre hajol és apró puszit nyom az arcomra, másik kezét a pocakomon pihenteti.
- De közben nagyon vigyáznom kell rád – suttog a fülembe, ettől pedig teljesen elolvadok. Újra úrrá lesz rajtam az iránta érzett szerelem, pontosan az az érzés, amit Brian iránt sosem fogok táplálni.
- Csak ne engedj el! – Suttogok vissza, mire erősebben nekem feszíti a testét. Csodálatos perceket töltünk el így, míg az étel elkészül. Akkor óvatosan elenged, hogy levegyen két tányért a szekrényből, s a konyhapultra helyezze. Leteszek mellé néhány evőeszközt, míg Dylan tálal, aztán mintha vezényszóra tennénk, egyszerre indulunk meg a nappali irányába. Lehuppanunk a kanapéra, s betakarózunk egy hatalmas, piros pokróccal. Bekapcsoljuk a tévét, az egyik adón pedig épp a Dirty Dancing megy. Dylan pontosan tudja, hogy ez az egyik kedvenc filmem, s esze ágában sincs elkapcsolni a mérhetetlen romantikát sugárzó adásról. Hálás pillantásokat vetek rá, ő pedig mindent ért. Érti a boldogságomat, a bánatomat, a szerelmemet. A kislányom iránt érzett szeretetet és még azt is meg merem kockáztatni, hogy osztozik az érzésben.

Mikor befejezzük az evést, leteszem a tányéromat a dohányzóasztalra és egészen közel húzódok hozzá. Átkarolja a vállamat és belecsókol a hajamba.
- Hiányzol – motyogja, mire égkék szemeibe nézek.
- Te is nekem – felelek és felnyúlok, hogy megsimítsam az arcát. Tenyerét a kezemre fekteti és belesimul az érintésembe. Behunyt szemmel élvezem, ahogy a bőrömön játszik a borostája. És akkor megérzem a leheletét az ajkaimon, s már csak pár milliméter választ el minket attól, hogy egybeforrjunk. És megtörténik. Szája, az enyémen, ajkai az enyémeket kóstolgatják. Forrón, vágyakozással telve csókol, s pontosan tudom, hogy mit érez közben. A szívem ki akar szakadni a helyéről, találkozni az övével és önfeledten táncolni. Végül elszakadunk egymástól, de nem enged el.
- Gondolkoztál már, hogy mi legyen a neve? – Újra a pocakomat simogatja, s biztos vagyok benne, hogy erre a kisbabám örömében bukfencet hány.
- Az Emma nagyon tetszik – felelem, mire mély, dörmögő hang tör fel a mellkasából, sóhaj formájában.
- Emma Cooper – suttogja, mire összeszorul a szívem. Érzem a hangjából kiszűrődő fájdalmat, s a könnyeimet visszanyelve, az arcomat a nyakába fúrom. Átölelem, ő pedig szipogni kezd, érzem a fájdalmát. És akkor eldöntöm, hogy ha rákérdez, többé nem hazudok neki. Elmondom, hogy a kislányom az övé. De ő mégsem kérdez semmit, én meg képtelen vagyok megszólalni. Percekig szorítjuk egymást, majd a tévéképernyőre meredve ücsörgünk. Mikor a film a záródalhoz ér, Dylan feláll és a kezét felém nyújtja.
- Gyere! – Táncolni invitál, nevetve csatlakozom hozzá. Csípőjét az enyémnek feszíti - már amennyire az Emmától növekvő pocakom engedi -, s ringatózni kezdünk a kellemes dalra. Mikor az felgyorsul, Dylan megpörget a keze alatt, s addig táncolunk, míg már nem szól semmi, csak egymás lélegzetvételét halljuk visszhangozni a szobában. Akkor újra magához húz, s újabb csókot kapok tőle. Belenéz a szemembe, jobb kezét az arcomon tartva, s halkan megszólal – Mindig szeretni foglak Chloe Esther Garcia!
- Mindig szeretni foglak Dylan Cooper – eláll egy percre a lélegzetem, de abban a pillanatban tökéletessé válik a világ, hogy ismét az ajkait érzem az enyémeken. Szerelem és boldogság tölt el.

Addig csókolózunk, míg a szobámban kötünk ki, s óvatosan vetkőztetni kezd. Lehúzza a ruhám cipzárját, közben a nyakamat és a vállaimat csókolgatja. Aztán a melltartóm következik, s mikor már azt hinném, hogy többet szeretne, újra megcsókol, s a szekrényemhez sétálva, kiveszi az egyik pizsamapólómat és rám adja, ám mielőtt teljesen lehúzná azt, letérdel elém és hatalmas puszit nyom a hasamra. Hálás vagyok a gondoskodásáért. Szeretem őt, őrülten szeretem!

Bebújunk a takaró alá, az oldalunkra fekszünk, ő a nagy, én pedig a kis kifli. Már félálomban vagyok, mikor felteszi a nagy kérdést.
- Emma az én kislányom, ugye? – Remeg, ahogy beszél.
- Igen, a tiéd – felelem, de a mondat végét már csak elharapom. Másodpercek alatt tör rám és édes álom, s mintha kikapcsoltak volna, hónapok óta most először alszok igazán nyugodtan.

Kedves olvasóim!
Íme, a 10. fejezet, határozottan +18-as karikával! Tudom, sokat vártatok rá, de tessék, a tiétek!
Ölel titeket:
Julie

Chloe

Gondolatok. Mindig akkor gyötörnek, mikor a testem Brianéhez simul, ő pedig becézgeti a bőrömet az ujjaival. Most sincs másképp. Belebújok az ölelésébe és a gyermekemen gondolkozom. A kisbabánkon, ahogy Brian mondaná. Kettős érzéseim vannak ettől a szókapcsolattól. Egyrészt elönt a melegség és a boldogság, ha kiejti édes ajkai között e szavakat, másrészt viszont előtör belőlem az állati ösztön és közölném: ő csak az enyém. Egyedül én adhatom meg neki azt a szeretetet, amit igazán érdemel, mert én tudom pontosan, hogy milyen életút vár rá. Briannek fogalma sincs az egészről.
- Sosem gondolkoztál még azon, hogy ki a kicsi apja? – Bukik ki belőlem a kérdés, ami napok óta foglalkoztat. Mióta megkérte a kezemet nem beszéltünk erről, mi több, fel sem hozta a baba témát. Magára vállalta az apa szerepet, mindannak ellenére, hogy nem kértem tőle. Persze elképzeltem, milyen lenne, ha valóban összeházasodnánk és boldogan élnénk, együtt felnevelve Picúrt, de túl távolinak és megvalósíthatatlannak éreztem a képet. Én, Brian Leary oldalán, aki szerelemmel és odaadással lesi minden kívánságomat, miközben egy másik férfi gyermekét neveli, akinek az anyja valójában nem is szerelmes belé. Örökmozgó mókuskerék az életem az utóbbi időben, s nem merek változtatni a jelenlegi helyzeten. Önző módon ragaszkodom Brianhez, miközben a szívem szüntelenül Dylanért dobog.
- Nem érdekel, hercegnőm – nyom egy puszit a vállamra, és ha lehet, még jobban magához húz. – Teljesen mindegy, hogy ki a vérszerinti apja. Pontosan úgy fogom nevelni, mintha a sajátom lenne. Életerős, tisztelettudó férfi lesz egy nap. Különben sem róhatom fel neked a terhességed, hiszen még nem ismertük egymást, mikor megfogant, nemde?
- De, pontosan így volt – suttogom csendesen és próbálom elhitetni magammal a hazugságot. Nem engedhetem, hogy Brian megtudja, valójában mikor estem teherbe. – De miből gondolod, hogy fiú lesz?
- Biztos vagyok benne, hogy fiút hordasz a szíved alatt – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon. Nem vitatkozok, csak mélyet sóhajtok.
- Ideje készülnünk, elkésünk a színházból – mondom, s kikászálódok Brian ágyából. A gardróbszobába sétálok, hogy előszedjem belőle a fekete kis tüllös aljú ruhámat, mikor Brian elém lép és kiveszi az fogast a kezemből.
- Erre az estére valami igazán különleges ruhát terveztettem neked – mosolyog rám és meglebegtet előttem egy ruhás zsákot.
- Ez micsoda? És mi az, hogy terveztetted? – Eláll a szavam és csak bámulom a becsomagolt ajándékot. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg pénzbe került, s fogalmam sincs, hogyan fogom viszonozni.
- Csak bontsd ki! – Utasít vigyorogva, miközben lehúzom a zsákon a cipzárt. Egy testhezálló, vérvörös, dekoltált, csipkével díszített sellő fazonú ruha tárul elém. Tátott szájjal bámulok rá, majd Brianre.  – Bújj bele, gyere, segítek! – Azzal lehúzza rólam a trikómat és a rövidnadrágomat. Ott állok előtte egyetlen szál bugyiban, ő pedig elégedetten méreget, s hatalmas csókot nyom a számra. Még mindig kábult vagyok a ruha látványától, így képtelen vagyok visszacsókolni. – Emeld fel a lábad! – Szól, én pedig engedelmesen belebújok a ruhába. Mikor a csípőmre húzza fel a selymes anyagot, megakad a szemem az oldalába rejtett címkén.
- Chloe Esther Garcianak, szeretettel Vera Wang – olvasom fel hangosan és szinte hisztérikus hangon szólok Brianhez. – Vera Wang?! Te normális vagy? Ez a ruha többe kerülhetett, mint egy évi keresete egy átlagos családnak! Jézusom, Brian!
- És szerinted érdekel? Nekem sokkal fontosabb, hogy más is lássa, mennyire szerencsés vagyok, hogy a világ legszebb nőjét tudhatom magaménak! – Hosszú, forró csókokkal hinti be a vállamat és a nyakamat, miközben felhúzza a ruha rejtett cipzárját. Megfordulok, hogy a nyakába temethessem az arcomat. Átkarolom a derekát és mélyen beszívom drága arcszeszének jellegzetes illatát, apró puszit nyomok borostás állára.
- Köszönöm! – Lehelem, majd forró csókkal ajándékozom meg.
- Na látod, már ezért megérte – rám villantja hófehér fogait, engem pedig megbabonáz. Annyira hihetetlen az egész, hogy elérzékenyülök, s csendesen elmorzsolok néhány könnycseppet. – Hé, ne itasd az egereket hercegnőm! – Duruzsolja és a tükör felé fordít. – Nézd csak meg, mennyire csodálatos vagy!
Végigmérem magam az egész alakos tükörben, s tátott szájjal meredek a ruhára. Mindig tudtam, hogy Vera Wang egy isten, de ez… Mesés! Mintha az álmaimból lépett volna ki, hogy boldoggá tegyen. Épp, mint Brian.
- Gyönyörű – suttogom, mintha titkot rejtegetnék. Brian a gömbölyödő pocakomra helyezi a kezét és lágyan megsimogat.
- Mit szólnál a május harmadikához? – Kérdezi csillogó szemekkel én pedig még mindig csak gyönyörködöm.
- Mire gondolsz?
- Házasodjunk össze május harmadikán – jelenti ki.
- Házasodjunk! – Vigyorgok rá a tükörképünkre, mire megfordít és ledöntve a lábamról hosszan, erőteljesen megcsókol.

Kibontja testemet az alig pár perce felhúzott ruhából és szeretetteljes tekintettel néz rám.
- Csodálatos vagy Chloe! Nálad szebb nőt még sosem láttam! – Beleszeretek a szavaiba, hálásan nézek vele farkasszemet, miközben puha tenyere a csípőmet simogatja. Egyik kezével felnyúl, megfogja az állam és újabb csókot ad, ezúttal lágyabban, csalogatóan. Elkalandozva cirógatja a hátam, az oldalam, a mellem alatti kis vonalat, én meg a nyakába kapaszkodva hozzásimítom csupasz bőrömet az ingjéhez. Mellbimbóm megkeményedik, ahogy belemarkol a fenekembe és még közelebb húz, felsóhajtok, ahogy az érzékeny bőrfelülethez ér a szövet. Mély levegőt vesz, s csak addig enged el, míg széttépi magán az inget, a gombok szanaszét repkednek a gardróbban. Aztán ismét megragad, ledönt a puha szőnyegre, a bugyimat pedig egyetlen rántással letépi rólam.
- Hé, arra még szükségem lett volna! – Nevetek, mire rám villantja a fogait.
- Sokkal jobban nézel ki nélküle! – Felel és folytatja az édes kínzásomat. Úgy simul hozzám, mintha az élete függne a testem melegétől, nadrágján keresztül érzem a merevedését, öve a csípőmbe mélyed, annyira hozzám feszül. Óvatosan az államat harapdálja, belekarmolok a hátába, ahogy felkorbácsolja a bennem növekvő vágyat. Rám nehezedik, de éppen csak annyira, nehogy fájdalmat okozzon. Ott, a gardrób padlóján tesz magáévá, vadul, csókolózva, egybe forrva. Keményen ér a csúcsra, s habár számomra nem adatik meg a testi gyönyör kiteljesedése, minden pillanatát élvezem. Most adtam át először magamat Brian Learynek igazán, s be kell vallanom, nem bánom. Élvezettel bújok az oldalához és beszívom izzadtsággal elvegyült parfümjét.  Csodálatos, megnyugtató elegy ez, annak a férfinek a karjaiban, aki biztosítja számomra a boldogságot.

Hosszas pepecselés után az új Vera Wang ruhámban sétálok ki Brian elé a nappaliba, hogy szemügyre vehesse az alkotásomat. A hajamat laza hullámokba csavartam, hogy csalogatóan simogassák mezítelen vállamat, ajkaimra halvány rózsaszín rúzst kentem, szemeimet pedig épp csak kihúztam. Némi bronzosítóval tettem határozottabbá arcom vonalait, majd némi rózsaszínes pírt is adtam hozzá. A tekintetem csillog, ahogy Brianre nézek.
- Van itt még valami – nyom a kezembe egy hatalmas dobozt. – Mivel mondtad, hogy mennyire ellenzed az állatkínzást és az efféle dolgokat, gondoltam egy műszőrme kabátnak örülni fogsz. - Felnyitom a doboz tetejét és egy hatalmas, fekete szőrpamacs néz vissza rám, kiemelve pedig egészen eláll a szavam. A kabát éppen csípőig ér, s hihetetlenül meleg, ahogy az ujjaimat átfuttatom rajta.
- Ez gyönyörű, de igazán semmi szükségem nem volt rá – jelentem ki határozottan, de tekintetemben hála csillan.
- Nem azért kaptad, mert szükséged lenne rá. Azért kaptad, mert szeretlek.
- Túl sok már az ajándékokból Brian. Én ezt sosem fogom tudni neked viszonozni.
- Tökéletesen elég viszonzás az, hogy az enyém vagy, Mrs. Leary.
- Azért amíg lehetséges szeretnék Miss Garcia lenni – felelem esdeklő arckifejezés kíséretében, mire vállat ránt.
- Inkább térjünk vissza a kabáthoz – mondja, s kikapva a kezeim közül, elém tartja, hogy belebújhassak. Lassan bebújtatom mindkét karomat és élvezem, hogy Brian a hátamra teríti a kellemes anyagot. Összehúzom magamon, kedvesem pedig eltűrve a hajamat, néhány forró csókot nyom a nyakamra. Borsódzik a hátam, ahogy hozzámér, s érzem, ő is egészen beindul.
- Édesem, el fogunk késni – nyögöm, elhúzódik tőlem és zihálni kezd.
- Nem tudok betelni veled – túr a hajába, kreol bőrén is látom, ahogy fülig elpirul. Édes látványt nyújt, mint egy szégyenlős kisgyerek, akit csínytevésen kaptak. Visszamegyek a gardróbszobába, hogy elővegyem a Louboutin cipőt, amit szintén Briantől kaptam karácsonyra. Belebújok és kisétálok hozzá, ahol ő már teljes harci felszerelésben vár, a haja tökéletesre zselézve, észre sem lehet venni rajta, hogy néhány órája még vadul szeretkeztünk, s az előbb sem lett volna ellenére egy újabb menet. Karon fogom és mindketten készen állunk, hogy egy csodás este elébe nézzünk.

Dylan

- Az istenért Cecily, el fogunk késni! – Kiáltok be a fürdőszobába, ahol immár két és fél órája készülődik leendő gyermekem anyja. Ernyedten ücsörgök a fekete bőrkanapé szélén és az orrnyergemet két ujjam közé fogva igyekszem visszafojtani a hányingeremet. Mély levegőt veszek, fejben ismét lejátszom azt a monológot, amivel majd Chloe elé állok. Széthasad a fejem, ahogy a lehetséges reakciókat számba veszem. Nem akarok lebőgni, azt meg végképp nem akarom, hogy végül elhajtson, s sose lássam többet. Az, hogy Cecy teherbe esett nem volt más, mint egy bődületes nagy hiba. S habár a születendő gyermekem a mindenem, remélem, hogy Brian és Chloe kapcsolata még nem érett meg arra a pontra, ahol már késő bármit is tennem kettőnkért. Nem tudom hogyan, de ez a lány belopta magát a szívem egy rejtett zugába, ahonnan képtelenség kiüldözni, s bevallom, ha kényszerítenének sem akarnám, hogy megtegyék. Ha csak a mosolyára, az arca ívére, az okos eszére gondolok, elönt a mámor és legszívesebben egész életemben magamhoz szorítva tartanám, hogy más még csak rá se nézhessen. Ez már azon a napon eldőlt bennem, amikor először beszéltünk azon a nevetséges oldalon. Volt benne valami, ami arra késztetett, hogy még többet akarjak tudni róla, hogy meg akarjam ismerni. Alig pár szó volt csupán, de felkorbácsolta az érdeklődésemet. Aztán megismertem, s a vele eltöltött éjszakák után pontosan tudtam, ő az a nő, aki mellé nem csak lefeküdni szeretnék, hanem a Napommá akarom tenni. Az egyetlen vágyam, hogy életem végéig a tenyeremen hordozhassam és boldoggá tegyem. Hogy az enyém legyen, én pedig az övé.
- Jó, megyek már! – Kiált vissza, ezzel kizökkentve a gondolatmenetemből. Kisvártatva kisétál egy térdig érő, fodros, fekete ruhában, aminek szemtelenül mély dekoltázs jutott, ajkait vérvörösre rúzsozta, míg szemhéját erős feketére. Elképedek, ahogy végignézek rajta.
- Cecily, nem egy kibaszott jelmezbálba készülünk! – Förmedek rá, talán egy kicsit túl erősen is.
- Most mi a problémád? Mesésen festek! – Nyekereg vissza, csak a fejemet fogom.
- Kérlek szépen, öltözz át valami szalonképes ruhába és könyörgöm, mosd le azt a kurvás rúzst a szádról!
- Azt mondod kurva vagyok?! – Kiabál, én meg inkább hangosan sóhajtva felállok és kisétálok a bejárati ajtón.

Chloe

A színházba belépve elkábít a látvány. Mindent vörös drapéria díszít arany szegélyekkel, a lépcsősorok korlátjai pedig szebbnél szebb ívben hajladoznak. Brian a kezemért nyúl, összekulcsolja az ujjainkat és apró puszit nyom a homlokomra, biztonságban érzem magam tőle. A pulthoz lépünk, kedvesem illedelmesen érdeklődik, hogy mikortól foglalhatjuk el a helyeinket. A hölgy szinte elolvadva nézi Brian csodálatos csokoládébarna szemeit, én pedig szúrósan rámeredek azt üzenve, hogy ő márpedig az enyém.
- Ó, Mr. Leary, sajnálom, de még várniuk kell néhány percet – felel a nő a feltett kérdésre, majd felém fordul. – Esetleg foglaljanak addig helyet, Miss… - felvont szemöldökkel néz rám, a nevemre kíváncsi én pedig hatalmas vigyorral az arcomon válaszolok.
- Mrs. Leary – és imádom látni, ahogy lefagy a képedről a mosoly, ribanc! Meglepődöm a fejben hozzátett kis megjegyzésemtől, de igazán jól esett lehervasztani az érdeklődését. Brian elengedi a kezem, hogy a derekamat átkarolva felvezessen a büfébe, ezzel megelőzve az esetleges cicaharcot. Már a lépcsőn járunk, mikor kaján vigyorral az arcán, megszólal.
- Nem azt mondtad, hogy egy darabig még szeretnél Miss Garcia lenni?
- Pontosan eddig tartott – nevetek büszkén, mire szorosabban magához húz.
- Nem bánod, hogy még Picúr születése előtt szeretném az esküvőt? – Kérdezi félénken.
- Ugyan miért bánnám? Ha tehetném, már most hozzád mennék! – Válaszolok, mire arckifejezése komolyra vált.
- Ha ezt szeretnéd, megtehetjük azonnal! – Meg kell állnom, hogy felfogjam a szavait. Puszta szófordulatnak szántam a megjegyzésemet, fogalmam sem volt róla, hogy ennyire komolyan gondolja ezt a házasságot. Már éppen válaszolnék, mikor felérünk a lépcsősor tetejére és valami olyat pillantok meg, ami elveszi a kedvemet ettől az estétől. A büfé egyik asztalánál Cecily ül, kimondottan erkölcstelen ruhában feszítve, arcán pedig már-már komikus smink terül szét. Ahogy hátra fordul, arcán feltűnik némi felismerés, ám mikor Brianre pillant, szinte kivirulva veszi célba a vőlegényemet.
- Ki kell mennem a mosdóba – mondom, s a lehető leggyorsabb iramra váltva, beszáguldok a helyiségbe. Kikotrom a mobilomat a kistáskámból és gyorsan pötyögök egy sms-t Annabethnek.

Chloe:
Itt van Cecily, ami biztosan azt jelenti, hogy Dylan is vele jött. Mit tegyek?

Beth:
Először is nyugodj meg! Viselkedj természetesen és ne foglalkozz Brianen és az előadáson kívül mással! Ha baj van, azonnal hívj és érted megyek! Szeretlek!

Visszaejtem a készüléket a táskámba, nagyot sóhajtok. Némi vizet spriccelek az arcomra és a mellkasomra, ettől úgy érzem, könnyebbé válik a lélegzés. Minden erőmet összegyűjtve kisétálok, kihúzom magam, így libbenek oda Brianhez, s átkarolom a karját. Egy pohár pezsgőt tart a kezében, illedelmes beszélgetést folytat.
- Sziasztok! – Lehelem alig hallhatóan, Dylan látványától lúdbőrözök. Szőke haja tökéletesen beállítva, arca éppen csak borostás, pont úgy, ahogy szeretem. Sötétszürke öltönyt visel, fehér inggel, hozzá illő nyakkendővel. Cecily a derekába kapaszkodva lóg rajta, de ő nem öleli át, csak éppen szétnyílt ajkakkal méreget.
- Gyönyörű vagy! – Szólal meg halkan, mire Cecy és Brian is végre ránk figyel. A vőlegényem erősen magához von, Cecily pedig felvont szemöldökkel, gúnyos tekintettel méregeti a pocakomat.
- Mikorra várjátok? – Teszi fel azt a kérdést, amiről reméltem, hogy még az este folyamán elkerül.
- Júniusra – vigyorog Brian én pedig a földbe süllyedek. Dylan hangja elcsuklik, mikor megszólal.
- Terhes vagy tőle?
- Talán valami problémád van ezzel? – Cecy éles hangon szól rá, ő pedig csak a fejét rázza. Teljesen megsemmisült.
- De úgy döntöttünk, mielőtt a kicsi megérkezik, összeházasodunk. Még májusban! – Brian igazán boldognak tűnik, én viszont eltűnni szeretnék a világ, de főleg Dylan elől. Az a fájdalom az arcán, ahogy a vőlegényem a hasamra teszi a kezét és simogatni kezdi… Nem akartam, hogy így tudja meg. És bárcsak elmondhatnám, hogy ő a gyermekem apja! Megszakad a szívem, ahogy belenézek könnybe lábadt égszínkék szemeibe. Mély levegőt vesz, mosolyt erőltet magára és megszólal.
- Ennyi jó hír után ideje megnéznünk az előadást! – Azzal kézen fogja Cecilyt és bevezeti épp abba a páholyba, ahova a mi jegyünk is szól.

Dylan

Egyre kevésbé érzem úgy, hogy jó ötlet volt ez a találkozás. Leülök a páholy egyik székére, s magam elé meredve számolgatni kezdek. Júniusra várja. Akkor most 3 hónapos. Az azt jelenti, hogy októberben esett teherbe, amikor Brian háta mögött voltunk együtt… Tehát ha kettejük gyerekét várja, akkor közben vele is lefeküdt. Nincs okom féltékenynek lenni, mert végső soron velem csalta Briant, mégsem veszi be a gyomrom, hogy mindkettőnkkel hentergett felváltva. De akkor miért olyan biztos benne, hogy Briané a gyerek? Elhessegetem a gondolatot, mikor Chloe leül a mellettem lévő székre. Vörös ruhája alatt gyönyörűen kidomborodik a pocakja, elmosolyodom.
- Gyönyörű kismama vagy! – Suttogom, kicsit közelebb húzódva hozzá, míg Brian és Cecily az ajtóban beszélget.
- Köszönöm – felel, s elpirul. Még szebb, mint emlékeztem. – Cecy mikorra várja? – Felteszi a kérdést, de látom a szemében tükröződni a saját fájdalmamat. Legszívesebben itt helyben a karomba venném és addig ringatnám, míg ki nem sírjuk mindketten a bánatunkat.
- Nagyjából májusra – sóhajtok fel végül. – De ő sajnos nem ilyen összeszedett, mint te. Valamelyik nap azon kaptam, hogy a fürdőszobában dohányzik. Teljesen kikészített vele.
- Nem gondoltam, hogy ennyire nem figyel oda a gyereketekre – összeszorul a szívem, ahogy ezt a jelzőt használja. Gyerekünk…
- Nos, igen, nem épp a legjobb anyuka alany – mondom, mikor már meg tudok szólalni.
- Biztos vagyok benne, hogy csodálatos édesanya lesz – mosolyog rám, arcán megjelennek a szeretett kis gödröcskék, s ahogy kezét az enyémre csúsztatja, mintha villám csapna belém, képtelen vagyok palástolni az érzéseimet.
- Sajnálom, hogy elkéstem. Én tényleg szerettelek volna boldoggá tenni – suttogom, és csak reménykedek benne, hogy Cecily nem hallja. Chloe maga elé néz, megsimogatja a pocakját, aztán őszinte mosollyal ismét rám néz.
- Boldoggá tettél Dylan! Csak sajnos nem jutott elég időnk együtt. – Ahogy a hasát simogatja, s közben engem néz, felsejlik bennem a remény, hogy talán a kicsi az enyém. De ekkor Brian és Cecy belép a páholyba, s leülve mellénk, megszakítják azt a köteléket, ami köztünk jelen volt. Még egy utolsó pillantást vetek a szerelmemre, Chloera, mielőtt a függöny felmegy és elkezdődik az előadás.

Másfél óra telik el, mire a színészek szünetet tartanak, Chloe pedig feszengve szalad ki a mosdóba. Akaratlanul is, de mosolyt csal az arcomra, ahogy a hosszú ruhájában végigsiet a folyosón. Brian és Cecily kisétál az erkélyre, én pedig azt mondom, hogy a büfébe megyek, ám ehelyett Chloe után indulok. Észrevétlenül besurranok a női vécé ajtaján, aztán bezárom belülről. Az Isten is úgy akarta, hogy az a kulcs éppen bent maradjon a zárban. Hallom, ahogy a fülkében állva szentségel, s nem bírom ki, hogy ne kopogjak be.
- Esetleg segítsek? – Fülig ér a szám, úgy festek, mint egy öt éves.
- Dylan! Mit keresel itt? – Hangjában hála keveredik a bosszúsággal.
- Nyisd ki, had segítsek! – Kérésemre kitárja az ajtót, a ruhája cipzárjával bajlódik. – Végeztél már?
- Igen, csak képtelen vagyok felhúzni. Egyszerűen mostanában semmi sem megy! – Könnyek szöknek égkék szemeibe, felrántom a cipzárt és magamhoz ölelem. Néhány másodperc után légzése csillapodik, egészen lelassul, ahogy hozzám szorítja törékeny kis testét. Megpuszilom a homlokát és nem engedem el. Nem tudom elengedni, mintha összeragasztottak volna minket. Fogalmam sincs, hogy mi járhat abban az okos kis fejében, de zokogni kezd, csillapíthatatlanul.
- Mi a baj, kicsim? – Búgom a fülébe.
- Brian megkérte a kezem, azt akarja, hogy hozzá menjek! – Arcon csapnak a szavai. Megtántorodom, ahogy elengedem magamtól, egészen a mosdókagylóig hátrálok, ő pedig ott áll, megsemmisülten, a teste remeg a sírástól.
- És te hozzá mész? – Elhal a hangom, mintha messziről hallanám csak a visszhangját.
- Mit tehetnék? – Emeli rám a tekintetét.
- Ő a gyerek apja? – Kérdezem, de csak csendben marad. – Chloe, ő a kisbaba apja? – Ekkor a hangom már erőteljesebb, vissza kell fognom a haragomat, hogy ne üvöltsek. Csak megrántja a vállát válaszként, én pedig nem bírom tovább, magamhoz rántom és erőteljesen megcsókolom. Úgy szívom be ajkait, mintha az lenne az életet adó nektár, kapaszkodom belé, mintha meghalnék a karjai védelme nélkül. A szívem és az agyam egyszerre zakatol, mindkettő az ő nevét kiáltja, életem szerelméét, az egyetlen nőét, akit teljes szívemből, kimondhatatlanul, végtelenül szeretek. Percek múlva tol el magától, akkorra már szeme elszántsággal telt, őszinteséggel.
- Brian a gyermekem apja – mondja a szemembe nézve, én pedig ott helyben darabokra hullok. Letörli arcáról az elkenődött sminket, s még egy utolsó pillantást vet a megsemmisült testemre. – Vigyázz magadra! – Teszi még hozzá, s ezzel kilép az ajtón, vele együtt pedig az életemből. Rádöbbenek, hogy az egyetlen nő, akit valaha igazán szerettem elhagyott, és sosem tér vissza. És rádöbbenek, hogy elveszítettem a világomat.

Részlet az erkélyen történt beszélgetésből

A férfi közelebb húzza magához a nőt és a fülébe suttog.
- Fejezzük be a játékot, mielőtt mindketten megjárjuk! – A nő mérgesen eltolja magától, vére a fülében dobog.
- Ugyan, csak nem gondolod, hogy teljesen bevette, hogy az övé!
- Nincs más lehetőség, el kellett hinnie – felel a férfi bosszúsan.
- Akarja az esküvőt?
- Úgy fest bekapta a csalit.
- Remek! Ha pedig kudarcot vallasz… - kezdi a nő, de a férfi leinti.
- El fogom intézni, Cecily! – Förmed rá.
- Ajánlom, vagy túl sokat buksz el, Brian Leary!

A Publio Kiadó facebook csoportjában indult egy amolyan játék, hogy jobban megismerhessék egymást a szerzők és az olvasók. Ebben a bejegyzésben az ott feltett kérdésekre adok választ. Szó lesz itt a Faithbellről, a Net-kalandról, de a magánéletem is porondra kerül! :)

Jó olvasgatást!

Kocsis Nagy Noémi: Mondj magadról pár szót!

Visnyei Veronika Júliaként láttam meg a napvilágot 1995.12.28-án Kaposváron. Először a saját, később Julie V., majd Julie V. Scott néven kezdtem publikálni. Az életem nagy részét a művészet tölti ki, imádok írni, olvasni, mellette pedig egy hangulatos kis étteremben vagyok pultos. Egy jó latte mellett minden könyv jobban csúszik. ;)

Kocsis Nagy Noémi: Beszélj leendő könyveidről!

Rengeteg készülő kéziratom van, egyik nagy kedvencem a Tűzmámor egy fantasy, ami egy már megszokott, mégis kicsit más világot épít fel maga körül, különleges főszereplőkkel. Másik zsánerem a Többet akarok egy ambiciózus lányról szól, aki próbálja megtalálni a helyét a világban anélkül, hogy elveszítené valódi önmagát. Mellettük volt egy, mely a Habcsók nevet viselte, míg el nem veszett az egyik számítógépen. Sajnos azóta sem vagyok képes feltámasztani őt a hamvaiból. :(

Juhos Gábor: Az írás során milyen arányban hagyatkozol saját tapasztalatokra/élményekre, illetve a fantáziádra?

A Faithbell írásánál teljes mértékig a fantáziámra hagyatkoztam, míg a Net-kalandnál - ami ezen az oldalon fut - ötvöztem a képzeletet a saját tapasztalatokkal. Valamint szeretek abból meríteni, amit látok. Egy egymásra mosolygó pár, tekintetek összevillanása, hangosan kimondott szókapcsolatok, illatok, mind-mind inspirálnak. Kimondottan arányokat nem tudok mondani, az alapján írok, amilyen gondolatok a fejemben garázdálkodnak. :)

Pados Judit: A cím mikor születik meg? Már az írás kezdetén biztos vagy benne, hogy ez jól jellemzi majd a történetet, vagy idővel születik meg?

Néhány kéziratomnál szenvedek a megfelelő cím megtalálásával, míg van aminél azonnal beugrik, amint leírom az első sort. De (sajnos) meg van az a szokásom, hogy túl agyalom a választást.

Farkas Péter: Milyen korban játszódik a történeted?

A Faithbell egy posztapokaliptikus jövőképet állít az olvasó elé.

Lang Tünde: Honnan jött az indíttatás az írásra? Milyen életesemények sodortak az írás felé?

Mindig szerettem írogatni, az első emlékem talán az ezzel kapcsolatban, hogy szövegértésből kitűnő voltam, szerettem kielemezni a tekergő mondatokat, elveszni közöttük, keresni a belső tartalmat. Kiskamaszként aztán elkezdtem versekbe szedni a bennem felmerülő gondolatokat, érzéseket. Nem titok, nem voltam népszerű gyerek, saját világot építettem fel annak érdekében, hogy ne legyek mindig egyedül. Hamar megismertem a felszínes barátságokat, kapcsolatokat, amit így adtam ki magamból. Novellákat, verseket kezdtem írni, néhány országos versenyen is eredményes helyezést értem el még alsó tagozatos diákként. Az első komolyabb verseim akkor születtek, mikor a legelső szerelmi csalódás ért. Miután túltettem magam a dolgon, évekig egyetlen sort sem írtam.

Lang Tünde: Mikor és mennyi idő alatt készült el az első műved?

Az első kiadott művem a Faithbell, mely nagyjából 1 hónap alatt készült el. Abban az egy hónapban bizony volt olyan, hogy 2-3 napig nem aludtam, csak írtam. Ömlöttek belőlem a szavak és a mondatok, talán épp ezért érzem úgy, hogy lett volna még mit csiszolni rajta. 2014. decemberében kezdtem írni, 2015.02.06-án adták ki.

Lang Tünde: Miből merítesz ihletet az íráshoz?

Mint már feljebb írtam, képes vagyok bármiből meríteni. Egy hangszín, egy szókapcsolat, a napsütés képes megihletni néhány szóra. :)

Lang Tünde: Vannak tesztolvasóid, tanácsadóid?

Tesztolvasóim nem igazán, tanácsadóim annál inkább! Sky Jensen rengeteget segít nekem, mikor elakadok egy-egy résznél, vagy csak nem találom a megfelelő szavakat. Olyankor agyalunk egy sort, a vége pedig az, hogy az olvasók imádják! Valamint tanácsadókhoz sorolnám minden olvasómat, hiszen ők azok, akik a folytatásokra biztatnak, olykor-olykor pedig ötletekkel látnak el, ők hogyan képzelik a folytatást. :)

Lang Tünde: Hogy néz ki nálad az alkotás folyamata? Minden egyes nap leülsz és írsz, vagy hullámokban tör rád? Megszerkeszted, vagy hagyod szárnyalni a fantáziádat? 

Imádnám, ha minden nap lenne időm írni, de sajnos nincs. Többnyire hullámokban tör rám, olyankor papírt és tollat ragadok, ha épp nincs nálam a laptopom és őrült firkálásba kezdek. Gondoltam már rá, hogy vázlatpontok alapján írok majd, de sosem jön össze, a képzeletem mindig mást diktál. :)

Lang Tünde: Szembesülsz nehézségekkel írás során? Ha igen, milyenekkel?

Nevek, helyszínek megválasztása okoz nálam nehézséget, főleg, mivel nem szeretem lekötni a szereplőimet. Nagy hibámnak tekintem, hogy az írásaim javát a karakterek érzelmeire építem, hagyom, hogy a helyszínek elvesszenek a rengetegben. Valamint sokszor rohanok egy-egy fejezetben, annyi mindent szeretnék belesűríteni, amit már felesleges, amolyan "mindig történik valami" alapon. Ez az átolvasásoknál rengeteg nehézséget okoz, mivel mindig úgy érzem, jobb lenne elölről kezdeni és lassítani.

Lang Tünde: A veled történtek, főbb életeseményeid visszaköszönnek az írásaidban?

Igen. A főhősnőim akarva, akaratlanul is az én életutam egy részét járják végig. Beteljesítik azokat az álmokat, amiket én úgy érzem nem érhetek el, vagy megtestesítik a félelmeimet. Példa erre az egyik legnagyobb, a szüleim és a testvéreim elvesztése. SPOILER! Alice Faithbell összes rokona meghal, mindannak ellenére, hogy próbálja őket megmenteni.

Lang Tünde: A borítóidat te tervezed, vagy szakemberekre bízod?

A Faithbell borítója a Publio Kiadó munkatársainak munkája, míg a későbbieket már én szeretném tervezni.

Lang Tünde: E-könyv vagy nyomtatott könyv párti vagy?

Bevallom, mindig a nyomtatott könyvek lesznek a zsánereim, de mivel ma már a technika világában élünk, így megbarátkoztam az e-könyvekkel is. Mindkettőnek meg van a maga előnye, s hátránya is. De azért egy frissen kinyitott kötet illatát nem pótolhatja semmi...♥

Lang Tünde: Van főfoglalkozásod? Mit szabad tudni róla, van köze az íráshoz?

Igen, van. Pultosként dolgozom egy étteremben, s ennél messzebb talán nem is állhatna az írástól. :) Előtte kórházban dolgoztam ápolási asszisztensként, szóval mondhatom, hogy az sem állt túl közel hozzá. Mindezek ellenére rengeteg ötletem támad itt, az embereket nézve, beszélgetve velük.
A vicces egyébként az, s ezt talán tekinthetjük összefüggésnek, hogy még decemberben elkezdtem egy kéziratot, ahol a főszereplőm egy étteremben kezd dolgozni. Januárban pedig megtaláltam azt az álláshirdetést, ami által ide kerültem. Furcsa csavarok vannak az életben, az egyszer biztos. :)

Lang Tünde: Minek tartod magad: művészléleknek vagy gyakorlatiasnak?

Részben mindkettőnek. Rajongok a művészetekért, de szinte nincs olyan helyzet, amiben ne találnám fel magam. Jó problémamegoldó képességgel rendelkezem, ám szeretem mindenbe belevinni a kreativitásomat.

Lang Tünde: Más művészeti ágban is tevékenykedtél/tevékenykedsz?

Természetesen! 13 éves korom óta kézműves termékekkel foglalkozom, saját márkanév alatt futnak, mely a JVS Collection nevet viseli. Kézzel készített ajándéktárgyak, evőeszközök, ásványköves drótékszerek, textil figurák sokasága díszíti a kínálatot, s mindez teljesen saját készítésű. 

Lang Tünde: Te magad mennyire szeretsz olvasni? Van műfajod/íród/könyved?

Az, hogy szeretek olvasni, nem elég kifejező. Könyvekkel kelek és fekszem, s ritkaság számba megy, ha nincs a táskámban is egy-egy elvétve. Kimondott műfajom nincs, mostanában nagyon megragadtak a romantikus, erotikus, fantasy, dráma témájú könyvek. Nagyon szeretem például Gayle Forman, Chevy Stevens, Abbi Glines munkáját, de ténylegesen kedvencet nem tudnék mondani. Könyvekkel is pontosan ugyanez a helyzet, mindig az az aktuális kedvenc, amit a kezeim között tarthatok. :)

Lang Tünde: Mely művek voltak rád hatással?

Rengeteg könyvet olvastam már és mind-mind hozzáadott valamit a lelkemhez. Egyetlen van, amit igazán kiemelnék, mégpedig Julie Anne Peters - Amikor ezt olvasod én már nem leszek című művét. Teljesen megértettem a főhős fájdalmát, a gondolatait, mondhatni azonosultam vele. Azt hiszem, nem is kell ehhez több kommentár, aki átélt már hasonlót, az megérti.

Lang Tünde: Hogy viszonyul a családod az íráshoz?

A családom büszke rá, hogy írok. Támogatnak, anyukám például az egyik leglelkesebb olvasóm. Tudom, hogy amint ez is felkerül, falni fogja a sorokat, szóval innen is puszillak anya! :)

Lang Tünde: Melyik a kedvenc saját műved?

A kedvencem egy kézirat volt, ami a Habcsók nevet viselte. A facebook oldalamon több részletet is megosztottam belőle, aztán egy nap a számítógépem felmondta a szolgálatot és elveszett egy év munkája. A mai napig fáj a szívem a különleges történetért, de képtelen vagyok újra írni.

Lang Tünde: Milyen visszajelzéseket kapsz?

Általában pozitívat, de akad egy-két negatív is. Már alapjába véve elég pozitívnak gondolom azt, hogy tavaly március óta a blogon 100.000+ oldalmegtekintés volt, s a wattpad profilommal együtt több, mint 100 feliratkozót tudhatok magaménak. A facebook profilom pedig az 500 kedvelőt súrolja. Hála a Net-kalandnak sokan megismerték a nevem, ezáltal a Faithbell is olvasottabb lett.
A negatív kritikákkal igazából úgy vagyok, hogy ha megfelelő stílusban vannak közölve, nem pedig ócsárolva és direkt sértegetve, akkor könnyen tanulok belőlük. Azonban ha a megfogalmazás nem szalonképes, ténylegesen képes vagyok megbántódni és felhagyni az egésszel. Az utolsó esetnél, ha nincsenek mellettem az olvasóim, akkor valószínűleg végleg lehúzom a rolót.Nincs is gonoszabb annál, ha valaki féltékenységből kezdi el bántani a másikat.

Lang Tünde: Mennyire veszed a javaslatokat, kritikákat figyelembe egy következő mű írásakor?

Teljes mértékig. Fontos, hogy mindig tisztában legyek vele, sosem lesz tökéletes mindenki számára a munkám. Szeretnék megfelelni az olvasóimnak, azt a színvonalat hozni, amit megérdemelnek. Úgy gondolom, ha kapcsolatot tartok velük, segítenek rávilágítani az esetleges problémákra, amiket így könnyebben megoldhatok.

Körmendi Zoltán: Fiatal íróknál gyakran felmerül, hogy húsz évesen beszélhetünk-e élettapasztalatról? Bátran nyúltál egy témához, és ami nekem még bátrabb dolognak tűnik, hogy jelen időben, nem visszatekintve írtál. Az élettapasztalat, vagy a fantázia szólt belőled írás közben?

Sokszor próbálják Alice helyzetét az enyémként felfogni, de ki kell ábrándítanom mindenkit: a szüleim sosem vertek sem engem, sem pedig a testvéreimet. Volt részem sajnos erőszakban, de sosem a szüleim, vagy a testvéreim irányából. Inkább átültetett tapasztalatról beszélhetünk, mintsem konkrétról. Emellett viszont akadt olyan barátom, aki családon belüli erőszak áldozata volt, ő sokat mesélt ezekről. A tapasztalatokat átültetve képeztem egy fantáziavilágot, ami megalkotta a Faithbell borongós hangulatát.
A jelenidőre nincs magyarázatom.

Czene Enikő: Tervezel folytatást vagy újabb könyvet?

A Faithbell végkifejlete nyitott, így még az is lehet, hogy egyszer folytatom a történetet, mindenek előtt azonban ha erre kerül a sor, feltétlenül egy átdolgozott második kiadást szeretnék a nagyközönség elé tárni.
Újabb könyvet mindenképp tervezek, jó pár kézirat kezdemény van már a tarsolyomban, már csak a megfelelő történetet keresem. :)

Farkas Péter: Mikor választottad ki a borítóképet? Publikálás előtt, vagy írás közben?

A borító egy egészen érdekes dolog volt, több képet nézegettem még az írás folyamatakor. Végül két fotót választottam, amin ugyanaz a lány szerepelt, mivel számomra ő jelképezi igazán Alice karakterét. Végül nem tudtam dönteni a képek között, így beküldtem őket a kiadóhoz, ők pedig azt választották, ami a végleges lett. Szóval igazából nem teljesen én döntöttem, csak szűkítettem a kört még az írás közben.

Farkas Péter: Hogyan állt össze a végleges fülszöveg? Mi, vagy mik voltak segítségedre a megírásában?

A fülszövegeknél bevallom, mindig gondban vagyok. Igyekszem röviden, tömören megalkotni őket, felkeltve az olvasó érdeklődését, ám az a fajta "író" vagyok, aki szereti elnyújtani a mondatokat, agonizálni egy-egy gondolat felett, így nem olyan könnyű rövid leírásokat írnom a történeteimről.
A végleges fülszövegem a megírás után nagyjából egy nappal született meg, mikorra kialudtam magam és nyugodt fejjel tudtam gondolkozni. Segítségem pedig maximum a képzeletem volt, ahogy magam elé képzeltem azt a helyet, ahol a főhősnő élt, s a helyzetet, amibe csöppent.

Köszönöm, hogy végig olvastad kedves olvasóm ezt a kis interjút, ha bármi egyéb kérdés felmerült benned, ne habozz, tedd fel bátran! :)

Kedves Olvasóim!

Sok kihagyás után ugyan, de megérkezett a 9. fejezet. Remélem a tartalom kárpótol titeket a kihagyott időért!
Ezúton is szeretnék nektek nagyon boldog új esztendőt kívánni, s remélem, hogy még sokszor az oldalra tévedtek majd!
Nem is húzom az időt, kellemes olvasást kívánok a fejezethez!

Julie V. Scott

Wattpad link:
https://www.wattpad.com/202486644-net-kaland-9-fejezet-eld%C3%B6ntend%C5%91-k%C3%A9rd%C3%A9sek

Chloe

Remeg a gyomrom. Brian és én karácsonyi vacsorára készülünk a szüleimhez, s rettegek a lebukástól.  A harmadik hónapban vagyok, s a különösen vékony testalkatomnak köszönhetően már tökéletesen látszik, hogy kisbabát várok. Brian és a kíváncsi tekintetek elől egyelőre sikerül elrejtenem a pocakomat lengébb ruhákkal, de úgy érzem, már nem sokáig titkolhatom a dolgot. Állandó fejtörést okoz. Az pedig különösen irritál, hogy a kampuszon minden nap találkoznom kell Cecily elégedett arcával, ahogy boldogan mutogatja növekvő hasát, mellette pedig Dylan idétlenül vigyorog. A büszke apuci! A gyomrom felfordul tőlük. Az a tettetett szerelem és romantika, ami körüllengi őket még a reggeli rosszulléteimnél is jobban kikészít. Legszívesebben oda mennék Cecyhez és üvöltve közölném vele, hogy nem ő az egyetlen, aki a drága pasija gyermekét hordja a szíve alatt, de inkább hallgatok.

Ugyan Brian még nem tudja, ahogy igazából senki sem, de azt tervezem, hogy januárban végleg haza költözök a szüleimhez és ott hagyom az egyetemet. Dolgozni szeretnék még ebben a pár hónapban, míg a csöppségem megérkezik, hogy egyedül gondját tudjam viselni, s ne szoruljak rá anyáékra. Erre az egyik ötletem épp az volt, hogy azt a ruhát, amit azon a bizonyos esküvőn viseltem, amikor valószínűleg a kisbabám megfogant, felraktam e-bayre, s majdnem a vételárért eladtam. Még aznap megvettem belőle néhány nagyon aranyos kis rugdalózót. Habár a kicsi nemét még nem tudom, valamiért kisfiút érzek. Mindig három gyerekre vágytam, két fiúra és egy lányra, hogy ha felnőnek, az én okos és illedelmes fiaim megvédjék a gyámoltalan húgukat az olyan seggfejektől, mint például az én kicsikém apja. Tökéletes családi idill.

Már megint azon kapom magam, hogy az egész alakos tükröm előtt állok a szobámban és a pocakomat simogatom. Mostanában ez a legkedveltebb elfoglaltságom, közben pedig vagy beszélek a pocaklakómhoz, vagy pedig énekelek neki.
- Chloe, itt a ruha, amit kértél! – Jön be Beth a szobába, mire lehúzom a pólómat. Itthon legalább, ha kettecskén vagyunk, nem kell titkolóznom. Maia hetek óta nem jött haza, az üzeneteimre is csak néha reagál, így pedig biztosan nem kötöm az orrára az állapotomat.
- Köszönöm, tedd csak le – mosolygok rá, míg ő az ágyra dobja a lenge anyagot.
- Szabad? – Nyújtja kezét a hasam felé, mire aprót biccentek. Óvatosan simogatni kezdi. – Szia, kicsikém! – Duruzsol neki a szőkeség, mire csak mosoly a válaszom.
- Alig várom, hogy végre a kezemben tarthassam! – Suttogom el, mintha titok lenne.
-  Hidd el, én is! – Mondja és lehuppan az ágy szélére. – Biztos vagy benne, hogy Brian nem fogja észrevenni a hasad ebben a ruhában?
- Reménykedek, hogy a merevítő alatt nem, de anya biztosan kiszúrja. Évek óta nem voltak ennyire megduzzadva a bokáim, az arcomról nem is beszélve. Úgy festek, mint aki felszedett legalább tíz kilót!
- Az élet nagy gondjai – sóhajt színpadiasan Annabeth.
- Ne légy már ennyire teátrális! – Förmedek rá, mire kinevet.
- Istenem, Chloe, gyermeket vársz, ez nem szörnyű! Gyönyörű kismama vagy, ha pedig Brian ezt nem látja, akkor egy idióta!
- Azt elfelejtetted Beth, hogy én voltam az idióta, mikor megcsaltam őt. Emlékeztetnélek, hogy én voltam az, aki ott hagyta Briant az esküvőn azért, hogy aztán itthon hancúrozzon Dylannel.
- De megérte – töpreng barátnőm, mire magamhoz veszem a ruhát és nézegetni kezdem.
- Igen – merengek. – Ha azt vesszük eszméletlen élmény volt, ahogy hozzám ért, ahogy csókolt – hangosan sóhajtok és magamhoz ölelem a kezemben tartott anyagot. – De akkor is egy idióta voltam! – Kiáltom, ahogy ráeszmélek, hogy rossz helyen járnak a gondolataim.
- Biztos vagy benne, hogy nem Briané? – Vonja meg a vállát Beth.
- Nem igen jutottunk tovább néhány csóknál – vallom be kelletlenül.
- És ha egyszerűen csak bevallanád neki?
- Ó, hogy nem jutott eszembe ez a remek ötlet? – Gúnyolódok. – A karácsonyi vacsora közepén majd felállok és az egész családom előtt bejelentem, hogy terhes vagyok egy másik férfi gyerekével. Aszta, micsoda terv, Annabeth! Kösz a tippet!
- Nem kell leharapni a fejem! – Rivall rám, mire összehúzom magam.
- Ne haragudj, nem akartalak megbántani, csak annyira hülye ez az egész helyzet. Jól tudom, hogy magamnak csináltam, de jól esne egy mentőöv.
- Ne aggódj, hugi, én melletted leszek mindig! – Ölel át a barátnőm pont jókor. Ahogy vállába temetem az arcomat, zokogni kezdek, és csak nagyon sokára tudom abbahagyni, ám addigra már megkönnyebbültem. Elszántan kezdek pakolászni a táskámba még néhány ruhadarabot, hogy mire Brian megérkezik teljesen kész legyek, s ne legyen ideje kérdéseket feltenni, vagy körbenézni a babaholmikkal díszített szobámban. Mióta hazajött csak itt-ott találkoztunk, kávézóba vagy étterembe mentünk, esetleg hozzá, de éjszakára sosem maradtam. Éppen ezért is tartok ettől a néhány naptól, amit ugyan külön szobában fogunk tölteni, mégis félnem kell az esetleges lebukástól.

Mire anyáékhoz érünk, a több órás út teljesen lefáraszt. Nagyot nyújtózok, ahogy kiszállok az autóból, s mikor cseppet elveszítem az egyensúlyomat, Brian megfog és átöleli a derekamat. Megszeppenve figyelem, hogy észrevette-e a titkomat, de csak az orromhoz dörgöli a sajátját és rám mosolyog.
- Vigyázz, gyönyörűm! – Suttogja, amitől melegség jár át.
- Még szerencse, hogy itt voltál – ölelem át a nyakát és apró puszit nyomok az arcára, sötétbarna szemeiben szerelem csillog.
- Szeretlek – csókol meg, amitől boldogságom az egekbe szökik, s a lábaim újfent elgyengülnek. Erősen belé kapaszkodok, mire az autó oldalának dönt és hevesebben csókol. Egyik keze megindul a csípőm felé, de elkapom és zihálva a szemébe nézek.
- Ne a szüleim háza előtt – mosolygok rá, mire nagyot sóhajtva bólint.
- Gyere, menjünk be! – Kézen fogva elindulunk a bejárati ajtó felé, ami mielőtt odaérnénk, kinyílik. Apa felvont szemöldökkel néz rám, majd az udvarlómra, ebből pedig pontosan tudom, hogy a kukucskálón végignézte az előbbi jelenetet. Akaratlanul is belepirulok a zoknimba.
- Szia, apa! – Mosolygok rá félszegen, mire hatalmas ölelés a válasza. Érzem kellemes parfümjének illatát a nyakán, apró borostája megcirógatja az arcomat.
- Üdvözlöm, Mr. Garcia, Brian Leary vagyok! – Nyújt kezet kedvesem, apa pedig elfogadja azt, kihívást látok mindkettejük tekintetében.
- Andrew Garcia – húzza össze a tekintetét édesapám, mire csak a fejemet csóválva elsétálok mellette egészen a konyháig, ahol anya épp a sütőből szed ki egy adag süteményt.
- Kislányom! – Kiált fel, ahogy megfordul, a tepsit a gázra rakja, és a nyakamba ugrik.
- Én is örülök neked, anya – mosolygok, ő pedig magához szorít.
- Na, mutasd azt a pasit! – Csapja össze a tenyerét, közben csillog a szeme, én pedig felnevetek.
- Azért ha lehet, ne égesd le!
- Úgy ismersz engem? – Vigyorog.
- Anya!
- Jól van, na! Majd óvatos leszek! – Kacsint és egyedül hagy a konyhában. Arcomat a tenyerembe temetem, sóhajtok egyet, de követem, mielőtt teljesen kifaggatják Briant az életéről. A nappaliban apa és Brian egy-egy szivar kíséretében beszélget, anya pedig megbabonázva nézi őket az ajtóból.
- Na, átment az „első-benyomás-teszten”? – Kérdezem, könyökömmel megbökve anya oldalát.
- Határozottan – bólint. – Apád azóta nem beszélgetett ilyen felszabadultan, mióta Noel elment. – Néma csend telepedik ránk, ahogy anya felidézi nagybátyám emlékét. Apa öccse körülbelül két éve hagyott itt minket, mikor autóbalesetet szenvedett. Egy ittas sofőr átsodródott az út túloldalára, egyenesen Noel bácsi autójával szembe. Esélye sem volt a túlélésre.
- Örülök, hogy szimpatikus – mondom, s visszasétálok a konyhába, anya követ.
- Ő volt az, akiről meséltél nekem még a szemeszter elején? – Kérdezi, nekem pedig le kell ülnöm, mielőtt válaszolnék.
- Nem, anya, nem ő volt – sóhajtok, komoly tekintet a válasza.
- Furcsa vagy nekem, Chloe Esther Garcia! – Nem szeretem, mikor a teljes nevemen szólít, olyankor tudom, hogy bajban vagyok.
- Sok minden történt velem mostanában – túrok idegesen a hajamba.
- Azt látom – vonja össze a szemöldökét, tekintete megállapodik a hasamon. Jól sejtettem, hogy hiába a lenge ruha, fel fog neki tűnni a dolog. Egyáltalán nem hülye, hogy bevegye, csak meghíztam.
- Nem lehetne, hogy ezt ne ma beszéljük meg? Ígérem, válaszolok minden kérdésedre, csak ne Brian előtt – suttogok, közben pedig esdeklő tekintettel nézek fel rá.
- Még nem tudja? – Kap édesanyám a szájához, mire könnyek szöknek a szemembe.
- Nem is az övé. – Szégyellem magam, legszívesebben elbújnék egy sötét kis lyukba és elő sem másznék, míg nem életbevágó. Anya letérdel elém, s az ölembe hajtja a fejét. Én csináltam ezt mindig, mikor kiskoromban rossz kedve volt. Megsimítom a haját, mire megfogja a pocakomat.
- Mennyi idős? – Néz fel könnybe lábadt szemekkel. Látom rajta, hogy viaskodik az érzelmeivel, égkék szemei sarkában apró ráncok mutatják csak, hogy kezd eljárni felette az idő. Díszeleg a büszke nagymama címében, ám haragszik a titokért, és csalódott bennem.
- 3 hónapos – felelem halkan, csak mosoly a válasz. Feltápászkodik, és úgy sétál be a nappaliba, mintha mi sem történt volna.

A fürdőszobában bámulom magamat a tükörben. Tele tömtem magam anya isteni gesztenyés pitéjével, még Brian is dupla adagot evett belőle. A vacsorához bort ittak, de én a hasfájásomra panaszkodva megúsztam a dolgot és vizet töltöttem magamnak. Anya mindvégig aggodalmas pillantásokat vetett felém, apa gyanakvóakat, míg Brian mérhetetlenül szerelmeseket. Egy percre még sikerült is elhitetnem magammal, hogy talán minden rendben lesz, s majd boldogan neveljük fel együtt a gyermekünket, mintha kettőnké lenne, mi több, sosem derül majd ki, hogy Dylané. Aztán rádöbbentem, hogy az egész marhaság, s hamarosan színt kell vallanom. De őszintén reménykedek benne, hogy erre csak akkor kerül sor, miután visszatértünk New Yorkba.

- Bejöhetek? – Kopogtat Brian a szobám ajtaján, s mielőtt beengedném, összehúzom magamon a köntösömet.
- Gyere csak – mosolygok rá.
- Csak jó éjszakát akartam kívánni – apró csókot nyom az arcomra, belekapaszkodok izmos vállaiba. - Valami baj van, kicsim? – Aggodalommal teli a tekintete.
- Nincs kedved maradni éjszakára? – Fogalmam sincs, hogy miért teszem fel a kérdést, de nem vágyom másra, mint a karjaiba burkolózva elaludni.
- Szívesen – villantja rám hófehér fogait. Őszinte szerelemmel nézek fel rá, s megfogom a kezét, hogy az ágyamhoz vezessem. Leoltom a villanyt és lehúzom magamról a köntösömet, pizsamám teljesen ráfeszül az alakomra. Bebújok a takaró alá, Brian ugyan így tesz az ágy túloldalán. Óvatosan az oldalamra fordít és átölelve a derekamat, egészen hozzám bújik. Kedves, megnyugtató szavakat suttog a fülembe, lágyan puszilgatja a nyakamat, simogatja a hajam. Olyan érzés, mintha mindig ezt tettük volna, mintha teljesen természetes helyzet lenne. Összeugrik a gyomrom, mikor megsimítja a hasamat.
- Kérlek, ne! – Suttogom, s remegni kezdek.
- Nem szeretem, hogy titkolózol előttem, Chloe – sóhajt. – Tudhatnád, hogy bármi történjen is, melletted maradok.
- Mitől lehetnék ebben annyira biztos? – Felülök az ágyon, s felkapcsolom az ágyam melletti kislámpát.
- Biztosítékot szeretnél?
- Csak szeretnék benne biztos lenni, hogy nem hagysz el, ha elárulom a titkaimat – az ujjaimmal babrálok. Ideges vagyok, szerettem volna ezt a beszélgetést néhány nappal később megejteni.
- Mindjárt jövök – nyom csókot a homlokomra, s kiviharzik a szobából. Reszketve szállok ki az ágyból, hogy kikutassam a táskámból a kicsikém ultrahangképeit. Remeg a lábam, mikor Brian visszaér, s elém lép.
- El kell mondanom valamit – átnyújtom a kezemben tartott képeket – Nem akartam eltitkolni előled, de azt is tudnod kell, hogy nem a tiéd.
- Nem számít – mosolyodik el, tátott szájjal nézek rá.
- Ezt, hogy érted?
- Chloe, szeretlek, nem tudom nélküled elképzelni az életemet. Bármi is történt, bármit is tettünk a múltban, az egész nem számít, mert boldog vagyok veled. A legcsodálatosabb nő vagy, akit valaha megismertem, s sosem akarlak elengedni. – Letérdel elém és előcsúsztat egy fekete kis dobozt a farzsebéből. – Hozzám jössz feleségül?

Dylan

- Cecily, megtennéd, hogy lelassítasz? – Morgok, miközben utána szaladok.
- Siess már, Dylan, hamarosan bezár a kedvenc üzletem! – Rikácsol, én pedig falnak tudnék menni tőle.
- Öt üzlettel ezelőtt is ezt mondtad! – Dobom le a szatyrokat egy pad mellé és leülök rá. – Én itt megvárlak, te csak menj és költsd apád pénzét!
- Most azt mondod, hogy vásárlásmániás vagyok? – Megint kezdi. Potyognak a könnyei, hangosan hisztizik és toporzékol. Néha úgy érzem, hogy ő maga a gyerek, nem pedig várja azt.
- Nem úgy gondoltam – motyogom és megölelem, mert ettől megnyugszik. Beszívom hajának fűszeres illatát és akaratlanul is felfordul tőle a gyomrom. Nem tehetek róla, de kikészít ez az illat. Mintha a vécéillatosítóba belemártanál egy adag babérlevelet, meg mellé fahéjat.
- Veszel nekem néhány fánkot? – Szipog és óvatosan törölgeti a szemeit, nehogy elkenje a sminkjét.
- Persze – tűröm el a füle mögé a haját.
- Rózsaszínt, apró, színes szívecskékkel – magyarázza, bólintok. Jól begyakorolt mozdulatsor ez.
- Itt várlak – nyomok a homlokára egy csókot, ő pedig eltipeg a rózsaszín, tizenöt centis tűsarkain. Lehuppanok a padra, a hátam mögött megtámaszkodok a kezeimen és hagyom, hogy a fejem hátra essen. Elmondhatatlanul feszült vagyok az utóbbi hetekben, az életkedvem vetekszik egy lajháréval, a teljesítményem pedig minden téren a béka feneke alatt csücsül. Elbuktam az egyik vizsgámat, mert Cecily nem hagyott tanulni, masszíroznom kellett a talpát. Úgy viselkedik, mintha halálos beteg lenne, pedig csak gyereket vár. Ez pedig valami furcsa oknál fogva, mintha feljogosította volna rá, hogy az eddiginél is rövidebb és kirívóbb ruhákat viseljen. Mintha mindenki tudtára akarná adni, hogy gyerekünk lesz. Mi több, valamelyik nap még esküvői ruhaszalonba is el akart rántgatni, mondván, hogy hátha szüksége lesz rá. Ki kellett ábrándítanom, hogy én ugyan egyhamar nem veszem feleségül. Egyetlen nő volt, akivel valaha is el tudtam volna képzelni, hogy összekötöm az életemet, az pedig Chloe volt. De erről a vonatról pont akkor késtem le, mikor nem vigyáztam eléggé Cecilynél. Mondjuk a mai napig nem értem, hogy hogyan sikerült be ez a gyerek, de győzködött, hogy az enyém. Hiszek neki, mert nem tehetek mást. Csak az fáj rohadtul, hogy Chloe a mai napig nem hallgatott meg. Számtalan üzenetet hagytam, még levelet is dobtam be a postaládájába, de semmi. Mintha megszűntem volna számára létezni.

A telefonom csörgése ébreszt fel a gondolataimból, ismeretlen hívó.
- Cooper – szólok bele.
- Itt Leary – felel a hang én pedig meglepetésemben előre dőlök.
-
Miben segíthetek?
- Figyelj csak, szeretném meglepni Chloet – kezdi, felvonom a szemöldököm. Legszívesebben rácsapnám a telefont, de előtte üvöltenék vele, hogy kurvára ne dörgölje az orrom alá, hogy milyen jól megvannak.
- Hogyan jövök én a képbe? – Hangom higgadt, de szét tudnék ütni valamit.
- Mesélt valami színdarabról, amit meg akart nézni.
- A Rómeó és Júliára gondolsz?
- Igen, arra. Szóval elmennél és vennél két jegyet nekünk?
- Miért nem vetted meg te? – Csúszik ki a számon. – És amúgy is, miből gondoltad, hogy tudni fogom, miről beszélt?
- Elég sok időt töltöttetek együtt, mielőtt kiderült, hogy a barátnőd terhes – elkomorul a hangja, én meg nem feszítem tovább a húrt, ám tökéletes terv fogalmazódik meg a fejemben.

- A szilveszteri előadás megfelel?
- Tökéletes, kösz Cooper – mondja és lerakja.

Elsétálok a szemközti cukrászdába és veszek Cecilynek egy tucat rózsaszín cukormázas fánkot, magamnak meg egy kávét, feketén és visszasétálok a padomhoz. Cecy csak egy órával később érkezik, még három szatyrot tart a kezében.
- Elfáradtam, haza megyünk? – Kérdezi, mire bólintok. Egyetlen telefonjába kerül és az apja sofőrje értünk jön. Bepakolom a csomagokat a csomagtartóba, majd beülök Cecily mellé a hátsó ülésre.

Hozzájuk érve türelmetlenül dobálom be a szatyrokat a gardróbjába, s amint végzek, már igyekszem is megkeresni, ám a háromszintes palotában ez egészen nehéz feladatnak bizonyul. Végül a fürdőszobájában találom meg, ahol anyaszült meztelenül a tükör előtt áll.
- Mit csinálsz? – Kérdezem, ahogy mögé lépek.
- Meghíztam – borzad el, ahogy végig néz magán, kinevetem.
- Cecily, gyönyörű vagy!
- Dehogy vagyok, úgy festek, mint egy bálna. Még a felénél sem járok és nézd, mekkora hasam van!
- Ez természetes, basszus – vissza kell fognom magam, nehogy káromkodjak.
- Talán fűzőt kéne hordanom – tanakodik.
- Fűzőt? Te meg mi a szent szarról beszélsz?
- Hát, hogy leszorítsa a hasam, te butus – kuncog, s beletúr a hajamba. Idegesen fogom meg a csuklóját és húzom le magamról.
- Meg ne próbáld Cecily! Nem teszed tönkre a gyerekemet a saját hiúságod miatt! – Forr a fejem a dühtől, gyűlölöm az önfejűségét. – Most, pedig indulj a zuhany alá, mosd le magadról ezt a pacsulit, nekem dolgom van! – Mondom, s kiviharzok a fürdőszobából, majd bevágom magam mögött az ajtót. Még hallom, ahogy halkan pityeregni kezd és őszinte bűntudat telepszik rám, de a lábam nem áll meg. Egyenesen ahhoz a színházhoz megyek, ahol a szilveszteri darabot játsszák.

Egész úton azon agyaltam, hogy mennyire megbánthattam Cecilyt, de eszem ágában nem volt visszafordulni. Elterveztem valamit, amit ezúttal véghez is viszek, ha bele döglök is. Elegem van egy olyan kapcsolatból, ahol én nem számítok semmit, mi több, a gyerekem is csak egy ürügy a vásárlásokra, a pénzszórásra, a bulizásra. Fogalmam sem volt róla, hogy Cecy dohányzik, míg egyik reggel meg nem éreztem rajta a cigaretta kaparós szagát. Szerintem életében nem kapott még akkora fejmosást, mint tőlem. Tipikus elkényeztetett, apuci pici lánya, akinek inkább pénzt adtak, mintsem foglalkozni kelljen vele. Persze erről nem ő tehet, de arról igen, hogy a saját gyermeke érdekében sem hajlandó ezen az életvitelen változtatni.

- Üdv, miben segíthetek? – Kérdezi a jegyeladó.
- Jó napot, van még jegy a szilveszteri előadásra?
- Még van néhány, hova adhatom?
- 4 egymás melletti helyre lenne szükségem.
- Ez esetben páholyt javasolnék az első emeleten – felel.
- Rendben, az jó lesz.
- Jobb oldali kettes páholy az első emeleten megfelelne?
- Tökéletes – mondom és átnyújtom a hitelkártyámat. Kifizetem a jegyeket, az eladó a kezembe nyomja őket, s elszántan igyekszem a lakásom felé.

Egyetlen gondolat jár csak a fejemben: ezúttal Chloe kénytelen lesz végighallgatni.