Net-kaland: 9. fejezet

Eldöntendő kérdések

2015. december 31. - Julie V. Scott

Kedves Olvasóim!

Sok kihagyás után ugyan, de megérkezett a 9. fejezet. Remélem a tartalom kárpótol titeket a kihagyott időért!
Ezúton is szeretnék nektek nagyon boldog új esztendőt kívánni, s remélem, hogy még sokszor az oldalra tévedtek majd!
Nem is húzom az időt, kellemes olvasást kívánok a fejezethez!

Julie V. Scott

Wattpad link:
https://www.wattpad.com/202486644-net-kaland-9-fejezet-eld%C3%B6ntend%C5%91-k%C3%A9rd%C3%A9sek

Chloe

Remeg a gyomrom. Brian és én karácsonyi vacsorára készülünk a szüleimhez, s rettegek a lebukástól.  A harmadik hónapban vagyok, s a különösen vékony testalkatomnak köszönhetően már tökéletesen látszik, hogy kisbabát várok. Brian és a kíváncsi tekintetek elől egyelőre sikerül elrejtenem a pocakomat lengébb ruhákkal, de úgy érzem, már nem sokáig titkolhatom a dolgot. Állandó fejtörést okoz. Az pedig különösen irritál, hogy a kampuszon minden nap találkoznom kell Cecily elégedett arcával, ahogy boldogan mutogatja növekvő hasát, mellette pedig Dylan idétlenül vigyorog. A büszke apuci! A gyomrom felfordul tőlük. Az a tettetett szerelem és romantika, ami körüllengi őket még a reggeli rosszulléteimnél is jobban kikészít. Legszívesebben oda mennék Cecyhez és üvöltve közölném vele, hogy nem ő az egyetlen, aki a drága pasija gyermekét hordja a szíve alatt, de inkább hallgatok.

shutterstock_59527627.jpgUgyan Brian még nem tudja, ahogy igazából senki sem, de azt tervezem, hogy januárban végleg haza költözök a szüleimhez és ott hagyom az egyetemet. Dolgozni szeretnék még ebben a pár hónapban, míg a csöppségem megérkezik, hogy egyedül gondját tudjam viselni, s ne szoruljak rá anyáékra. Erre az egyik ötletem épp az volt, hogy azt a ruhát, amit azon a bizonyos esküvőn viseltem, amikor valószínűleg a kisbabám megfogant, felraktam e-bayre, s majdnem a vételárért eladtam. Még aznap megvettem belőle néhány nagyon aranyos kis rugdalózót. Habár a kicsi nemét még nem tudom, valamiért kisfiút érzek. Mindig három gyerekre vágytam, két fiúra és egy lányra, hogy ha felnőnek, az én okos és illedelmes fiaim megvédjék a gyámoltalan húgukat az olyan seggfejektől, mint például az én kicsikém apja. Tökéletes családi idill.

Már megint azon kapom magam, hogy az egész alakos tükröm előtt állok a szobámban és a pocakomat simogatom. Mostanában ez a legkedveltebb elfoglaltságom, közben pedig vagy beszélek a pocaklakómhoz, vagy pedig énekelek neki.
- Chloe, itt a ruha, amit kértél! – Jön be Beth a szobába, mire lehúzom a pólómat. Itthon legalább, ha kettecskén vagyunk, nem kell titkolóznom. Maia hetek óta nem jött haza, az üzeneteimre is csak néha reagál, így pedig biztosan nem kötöm az orrára az állapotomat.
- Köszönöm, tedd csak le – mosolygok rá, míg ő az ágyra dobja a lenge anyagot.
- Szabad? – Nyújtja kezét a hasam felé, mire aprót biccentek. Óvatosan simogatni kezdi. – Szia, kicsikém! – Duruzsol neki a szőkeség, mire csak mosoly a válaszom.
- Alig várom, hogy végre a kezemben tarthassam! – Suttogom el, mintha titok lenne.
-  Hidd el, én is! – Mondja és lehuppan az ágy szélére. – Biztos vagy benne, hogy Brian nem fogja észrevenni a hasad ebben a ruhában?
- Reménykedek, hogy a merevítő alatt nem, de anya biztosan kiszúrja. Évek óta nem voltak ennyire megduzzadva a bokáim, az arcomról nem is beszélve. Úgy festek, mint aki felszedett legalább tíz kilót!
- Az élet nagy gondjai – sóhajt színpadiasan Annabeth.
- Ne légy már ennyire teátrális! – Förmedek rá, mire kinevet.
- Istenem, Chloe, gyermeket vársz, ez nem szörnyű! Gyönyörű kismama vagy, ha pedig Brian ezt nem látja, akkor egy idióta!
- Azt elfelejtetted Beth, hogy én voltam az idióta, mikor megcsaltam őt. Emlékeztetnélek, hogy én voltam az, aki ott hagyta Briant az esküvőn azért, hogy aztán itthon hancúrozzon Dylannel.
- De megérte – töpreng barátnőm, mire magamhoz veszem a ruhát és nézegetni kezdem.
- Igen – merengek. – Ha azt vesszük eszméletlen élmény volt, ahogy hozzám ért, ahogy csókolt – hangosan sóhajtok és magamhoz ölelem a kezemben tartott anyagot. – De akkor is egy idióta voltam! – Kiáltom, ahogy ráeszmélek, hogy rossz helyen járnak a gondolataim.
- Biztos vagy benne, hogy nem Briané? – Vonja meg a vállát Beth.
- Nem igen jutottunk tovább néhány csóknál – vallom be kelletlenül.
- És ha egyszerűen csak bevallanád neki?
- Ó, hogy nem jutott eszembe ez a remek ötlet? – Gúnyolódok. – A karácsonyi vacsora közepén majd felállok és az egész családom előtt bejelentem, hogy terhes vagyok egy másik férfi gyerekével. Aszta, micsoda terv, Annabeth! Kösz a tippet!
- Nem kell leharapni a fejem! – Rivall rám, mire összehúzom magam.
- Ne haragudj, nem akartalak megbántani, csak annyira hülye ez az egész helyzet. Jól tudom, hogy magamnak csináltam, de jól esne egy mentőöv.
- Ne aggódj, hugi, én melletted leszek mindig! – Ölel át a barátnőm pont jókor. Ahogy vállába temetem az arcomat, zokogni kezdek, és csak nagyon sokára tudom abbahagyni, ám addigra már megkönnyebbültem. Elszántan kezdek pakolászni a táskámba még néhány ruhadarabot, hogy mire Brian megérkezik teljesen kész legyek, s ne legyen ideje kérdéseket feltenni, vagy körbenézni a babaholmikkal díszített szobámban. Mióta hazajött csak itt-ott találkoztunk, kávézóba vagy étterembe mentünk, esetleg hozzá, de éjszakára sosem maradtam. Éppen ezért is tartok ettől a néhány naptól, amit ugyan külön szobában fogunk tölteni, mégis félnem kell az esetleges lebukástól.

fall-in-love-friends-kiss-me-love-park-favim_com-252146.jpgMire anyáékhoz érünk, a több órás út teljesen lefáraszt. Nagyot nyújtózok, ahogy kiszállok az autóból, s mikor cseppet elveszítem az egyensúlyomat, Brian megfog és átöleli a derekamat. Megszeppenve figyelem, hogy észrevette-e a titkomat, de csak az orromhoz dörgöli a sajátját és rám mosolyog.
- Vigyázz, gyönyörűm! – Suttogja, amitől melegség jár át.
- Még szerencse, hogy itt voltál – ölelem át a nyakát és apró puszit nyomok az arcára, sötétbarna szemeiben szerelem csillog.
- Szeretlek – csókol meg, amitől boldogságom az egekbe szökik, s a lábaim újfent elgyengülnek. Erősen belé kapaszkodok, mire az autó oldalának dönt és hevesebben csókol. Egyik keze megindul a csípőm felé, de elkapom és zihálva a szemébe nézek.
- Ne a szüleim háza előtt – mosolygok rá, mire nagyot sóhajtva bólint.
- Gyere, menjünk be! – Kézen fogva elindulunk a bejárati ajtó felé, ami mielőtt odaérnénk, kinyílik. Apa felvont szemöldökkel néz rám, majd az udvarlómra, ebből pedig pontosan tudom, hogy a kukucskálón végignézte az előbbi jelenetet. Akaratlanul is belepirulok a zoknimba.
- Szia, apa! – Mosolygok rá félszegen, mire hatalmas ölelés a válasza. Érzem kellemes parfümjének illatát a nyakán, apró borostája megcirógatja az arcomat.
- Üdvözlöm, Mr. Garcia, Brian Leary vagyok! – Nyújt kezet kedvesem, apa pedig elfogadja azt, kihívást látok mindkettejük tekintetében.
- Andrew Garcia – húzza össze a tekintetét édesapám, mire csak a fejemet csóválva elsétálok mellette egészen a konyháig, ahol anya épp a sütőből szed ki egy adag süteményt.
- Kislányom! – Kiált fel, ahogy megfordul, a tepsit a gázra rakja, és a nyakamba ugrik.
- Én is örülök neked, anya – mosolygok, ő pedig magához szorít.
- Na, mutasd azt a pasit! – Csapja össze a tenyerét, közben csillog a szeme, én pedig felnevetek.
- Azért ha lehet, ne égesd le!
- Úgy ismersz engem? – Vigyorog.
- Anya!
- Jól van, na! Majd óvatos leszek! – Kacsint és egyedül hagy a konyhában. Arcomat a tenyerembe temetem, sóhajtok egyet, de követem, mielőtt teljesen kifaggatják Briant az életéről. A nappaliban apa és Brian egy-egy szivar kíséretében beszélget, anya pedig megbabonázva nézi őket az ajtóból.
- Na, átment az „első-benyomás-teszten”? – Kérdezem, könyökömmel megbökve anya oldalát.
- Határozottan – bólint. – Apád azóta nem beszélgetett ilyen felszabadultan, mióta Noel elment. – Néma csend telepedik ránk, ahogy anya felidézi nagybátyám emlékét. Apa öccse körülbelül két éve hagyott itt minket, mikor autóbalesetet szenvedett. Egy ittas sofőr átsodródott az út túloldalára, egyenesen Noel bácsi autójával szembe. Esélye sem volt a túlélésre.
- Örülök, hogy szimpatikus – mondom, s visszasétálok a konyhába, anya követ.
- Ő volt az, akiről meséltél nekem még a szemeszter elején? – Kérdezi, nekem pedig le kell ülnöm, mielőtt válaszolnék.
- Nem, anya, nem ő volt – sóhajtok, komoly tekintet a válasza.
- Furcsa vagy nekem, Chloe Esther Garcia! – Nem szeretem, mikor a teljes nevemen szólít, olyankor tudom, hogy bajban vagyok.
- Sok minden történt velem mostanában – túrok idegesen a hajamba.
- Azt látom – vonja össze a szemöldökét, tekintete megállapodik a hasamon. Jól sejtettem, hogy hiába a lenge ruha, fel fog neki tűnni a dolog. Egyáltalán nem hülye, hogy bevegye, csak meghíztam.
- Nem lehetne, hogy ezt ne ma beszéljük meg? Ígérem, válaszolok minden kérdésedre, csak ne Brian előtt – suttogok, közben pedig esdeklő tekintettel nézek fel rá.
- Még nem tudja? – Kap édesanyám a szájához, mire könnyek szöknek a szemembe.
- Nem is az övé. – Szégyellem magam, legszívesebben elbújnék egy sötét kis lyukba és elő sem másznék, míg nem életbevágó. Anya letérdel elém, s az ölembe hajtja a fejét. Én csináltam ezt mindig, mikor kiskoromban rossz kedve volt. Megsimítom a haját, mire megfogja a pocakomat.
- Mennyi idős? – Néz fel könnybe lábadt szemekkel. Látom rajta, hogy viaskodik az érzelmeivel, égkék szemei sarkában apró ráncok mutatják csak, hogy kezd eljárni felette az idő. Díszeleg a büszke nagymama címében, ám haragszik a titokért, és csalódott bennem.
- 3 hónapos – felelem halkan, csak mosoly a válasz. Feltápászkodik, és úgy sétál be a nappaliba, mintha mi sem történt volna.

A fürdőszobában bámulom magamat a tükörben. Tele tömtem magam anya isteni gesztenyés pitéjével, még Brian is dupla adagot evett belőle. A vacsorához bort ittak, de én a hasfájásomra panaszkodva megúsztam a dolgot és vizet töltöttem magamnak. Anya mindvégig aggodalmas pillantásokat vetett felém, apa gyanakvóakat, míg Brian mérhetetlenül szerelmeseket. Egy percre még sikerült is elhitetnem magammal, hogy talán minden rendben lesz, s majd boldogan neveljük fel együtt a gyermekünket, mintha kettőnké lenne, mi több, sosem derül majd ki, hogy Dylané. Aztán rádöbbentem, hogy az egész marhaság, s hamarosan színt kell vallanom. De őszintén reménykedek benne, hogy erre csak akkor kerül sor, miután visszatértünk New Yorkba.

- Bejöhetek? – Kopogtat Brian a szobám ajtaján, s mielőtt beengedném, összehúzom magamon a köntösömet.
- Gyere csak – mosolygok rá.
- Csak jó éjszakát akartam kívánni – apró csókot nyom az arcomra, belekapaszkodok izmos vállaiba. - Valami baj van, kicsim? – Aggodalommal teli a tekintete.
- Nincs kedved maradni éjszakára? – Fogalmam sincs, hogy miért teszem fel a kérdést, de nem vágyom másra, mint a karjaiba burkolózva elaludni.
- Szívesen – villantja rám hófehér fogait. Őszinte szerelemmel nézek fel rá, s megfogom a kezét, hogy az ágyamhoz vezessem. Leoltom a villanyt és lehúzom magamról a köntösömet, pizsamám teljesen ráfeszül az alakomra. Bebújok a takaró alá, Brian ugyan így tesz az ágy túloldalán. Óvatosan az oldalamra fordít és átölelve a derekamat, egészen hozzám bújik. Kedves, megnyugtató szavakat suttog a fülembe, lágyan puszilgatja a nyakamat, simogatja a hajam. Olyan érzés, mintha mindig ezt tettük volna, mintha teljesen természetes helyzet lenne. Összeugrik a gyomrom, mikor megsimítja a hasamat.
- Kérlek, ne! – Suttogom, s remegni kezdek.
- Nem szeretem, hogy titkolózol előttem, Chloe – sóhajt. – Tudhatnád, hogy bármi történjen is, melletted maradok.
- Mitől lehetnék ebben annyira biztos? – Felülök az ágyon, s felkapcsolom az ágyam melletti kislámpát.
- Biztosítékot szeretnél?
- Csak szeretnék benne biztos lenni, hogy nem hagysz el, ha elárulom a titkaimat – az ujjaimmal babrálok. Ideges vagyok, szerettem volna ezt a beszélgetést néhány nappal később megejteni.
- Mindjárt jövök – nyom csókot a homlokomra, s kiviharzik a szobából. Reszketve szállok ki az ágyból, hogy kikutassam a táskámból a kicsikém ultrahangképeit. Remeg a lábam, mikor Brian visszaér, s elém lép.
- El kell mondanom valamit – átnyújtom a kezemben tartott képeket – Nem akartam eltitkolni előled, de azt is tudnod kell, hogy nem a tiéd.
- Nem számít – mosolyodik el, tátott szájjal nézek rá.
- Ezt, hogy érted?
- Chloe, szeretlek, nem tudom nélküled elképzelni az életemet. Bármi is történt, bármit is tettünk a múltban, az egész nem számít, mert boldog vagyok veled. A legcsodálatosabb nő vagy, akit valaha megismertem, s sosem akarlak elengedni. – Letérdel elém és előcsúsztat egy fekete kis dobozt a farzsebéből. – Hozzám jössz feleségül?

tumblr_inline_n2tvt1zdte1rg080m.jpg

Dylan


- Cecily, megtennéd, hogy lelassítasz? – Morgok, miközben utána szaladok.

- Siess már, Dylan, hamarosan bezár a kedvenc üzletem! – Rikácsol, én pedig falnak tudnék menni tőle.
- Öt üzlettel ezelőtt is ezt mondtad! – Dobom le a szatyrokat egy pad mellé és leülök rá. – Én itt megvárlak, te csak menj és költsd apád pénzét!
- Most azt mondod, hogy vásárlásmániás vagyok? – Megint kezdi. Potyognak a könnyei, hangosan hisztizik és toporzékol. Néha úgy érzem, hogy ő maga a gyerek, nem pedig várja azt.
- Nem úgy gondoltam – motyogom és megölelem, mert ettől megnyugszik. Beszívom hajának fűszeres illatát és akaratlanul is felfordul tőle a gyomrom. Nem tehetek róla, de kikészít ez az illat. Mintha a vécéillatosítóba belemártanál egy adag babérlevelet, meg mellé fahéjat.
- Veszel nekem néhány fánkot? – Szipog és óvatosan törölgeti a szemeit, nehogy elkenje a sminkjét.
- Persze – tűröm el a füle mögé a haját.
- Rózsaszínt, apró, színes szívecskékkel – magyarázza, bólintok. Jól begyakorolt mozdulatsor ez.
- Itt várlak – nyomok a homlokára egy csókot, ő pedig eltipeg a rózsaszín, tizenöt centis tűsarkain. Lehuppanok a padra, a hátam mögött megtámaszkodok a kezeimen és hagyom, hogy a fejem hátra essen. Elmondhatatlanul feszült vagyok az utóbbi hetekben, az életkedvem vetekszik egy lajháréval, a teljesítményem pedig minden téren a béka feneke alatt csücsül. Elbuktam az egyik vizsgámat, mert Cecily nem hagyott tanulni, masszíroznom kellett a talpát. Úgy viselkedik, mintha halálos beteg lenne, pedig csak gyereket vár. Ez pedig valami furcsa oknál fogva, mintha feljogosította volna rá, hogy az eddiginél is rövidebb és kirívóbb ruhákat viseljen. Mintha mindenki tudtára akarná adni, hogy gyerekünk lesz. Mi több, valamelyik nap még esküvői ruhaszalonba is el akart rántgatni, mondván, hogy hátha szüksége lesz rá. Ki kellett ábrándítanom, hogy én ugyan egyhamar nem veszem feleségül. Egyetlen nő volt, akivel valaha is el tudtam volna képzelni, hogy összekötöm az életemet, az pedig Chloe volt. De erről a vonatról pont akkor késtem le, mikor nem vigyáztam eléggé Cecilynél. Mondjuk a mai napig nem értem, hogy hogyan sikerült be ez a gyerek, de győzködött, hogy az enyém. Hiszek neki, mert nem tehetek mást. Csak az fáj rohadtul, hogy Chloe a mai napig nem hallgatott meg. Számtalan üzenetet hagytam, még levelet is dobtam be a postaládájába, de semmi. Mintha megszűntem volna számára létezni.

1374107_615605381823090_1710465499_n.jpgA telefonom csörgése ébreszt fel a gondolataimból, ismeretlen hívó.
- Cooper – szólok bele.
- Itt Leary – felel a hang én pedig meglepetésemben előre dőlök.
-
Miben segíthetek?

- Figyelj csak, szeretném meglepni Chloet – kezdi, felvonom a szemöldököm. Legszívesebben rácsapnám a telefont, de előtte üvöltenék vele, hogy kurvára ne dörgölje az orrom alá, hogy milyen jól megvannak.
- Hogyan jövök én a képbe? – Hangom higgadt, de szét tudnék ütni valamit.
- Mesélt valami színdarabról, amit meg akart nézni.
- A Rómeó és Júliára gondolsz?
- Igen, arra. Szóval elmennél és vennél két jegyet nekünk?
- Miért nem vetted meg te? – Csúszik ki a számon. – És amúgy is, miből gondoltad, hogy tudni fogom, miről beszélt?
- Elég sok időt töltöttetek együtt, mielőtt kiderült, hogy a barátnőd terhes – elkomorul a hangja, én meg nem feszítem tovább a húrt, ám tökéletes terv fogalmazódik meg a fejemben.

- A szilveszteri előadás megfelel?

- Tökéletes, kösz Cooper – mondja és lerakja.

Elsétálok a szemközti cukrászdába és veszek Cecilynek egy tucat rózsaszín cukormázas fánkot, magamnak meg egy kávét, feketén és visszasétálok a padomhoz. Cecy csak egy órával később érkezik, még három szatyrot tart a kezében.
- Elfáradtam, haza megyünk? – Kérdezi, mire bólintok. Egyetlen telefonjába kerül és az apja sofőrje értünk jön. Bepakolom a csomagokat a csomagtartóba, majd beülök Cecily mellé a hátsó ülésre.

Hozzájuk érve türelmetlenül dobálom be a szatyrokat a gardróbjába, s amint végzek, már igyekszem is megkeresni, ám a háromszintes palotában ez egészen nehéz feladatnak bizonyul. Végül a fürdőszobájában találom meg, ahol anyaszült meztelenül a tükör előtt áll.
- Mit csinálsz? – Kérdezem, ahogy mögé lépek.
- Meghíztam – borzad el, ahogy végig néz magán, kinevetem.
- Cecily, gyönyörű vagy!
- Dehogy vagyok, úgy festek, mint egy bálna. Még a felénél sem járok és nézd, mekkora hasam van!
- Ez természetes, basszus – vissza kell fognom magam, nehogy káromkodjak.
- Talán fűzőt kéne hordanom – tanakodik.
- Fűzőt? Te meg mi a szent szarról beszélsz?
- Hát, hogy leszorítsa a hasam, te butus – kuncog, s beletúr a hajamba. Idegesen fogom meg a csuklóját és húzom le magamról.
- Meg ne próbáld Cecily! Nem teszed tönkre a gyerekemet a saját hiúságod miatt! – Forr a fejem a dühtől, gyűlölöm az önfejűségét. – Most, pedig indulj a zuhany alá, mosd le magadról ezt a pacsulit, nekem dolgom van! – Mondom, s kiviharzok a fürdőszobából, majd bevágom magam mögött az ajtót. Még hallom, ahogy halkan pityeregni kezd és őszinte bűntudat telepszik rám, de a lábam nem áll meg. Egyenesen ahhoz a színházhoz megyek, ahol a szilveszteri darabot játsszák.

Egész úton azon agyaltam, hogy mennyire megbánthattam Cecilyt, de eszem ágában nem volt visszafordulni. Elterveztem valamit, amit ezúttal véghez is viszek, ha bele döglök is. Elegem van egy olyan kapcsolatból, ahol én nem számítok semmit, mi több, a gyerekem is csak egy ürügy a vásárlásokra, a pénzszórásra, a bulizásra. Fogalmam sem volt róla, hogy Cecy dohányzik, míg egyik reggel meg nem éreztem rajta a cigaretta kaparós szagát. Szerintem életében nem kapott még akkora fejmosást, mint tőlem. Tipikus elkényeztetett, apuci pici lánya, akinek inkább pénzt adtak, mintsem foglalkozni kelljen vele. Persze erről nem ő tehet, de arról igen, hogy a saját gyermeke érdekében sem hajlandó ezen az életvitelen változtatni.

- Üdv, miben segíthetek? – Kérdezi a jegyeladó.
- Jó napot, van még jegy a szilveszteri előadásra?
- Még van néhány, hova adhatom?
- 4 egymás melletti helyre lenne szükségem.
- Ez esetben páholyt javasolnék az első emeleten – felel.
- Rendben, az jó lesz.
- Jobb oldali kettes páholy az első emeleten megfelelne?
- Tökéletes – mondom és átnyújtom a hitelkártyámat. Kifizetem a jegyeket, az eladó a kezembe nyomja őket, s elszántan igyekszem a lakásom felé.

Egyetlen gondolat jár csak a fejemben: ezúttal Chloe kénytelen lesz végighallgatni.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://juliev.blog.hu/api/trackback/id/tr718216762

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

HatakeKakashi 2016.01.14. 11:45:53

Már nagyon vártam a folytatást, örülök, hogy hoztad :) hihetetlen milyen fordulatok vannak ebben a történetben :D remélem mihamarabb olvashatom a következő részt :)