Julie V. Scott

Borítómustra!

2016. november 22. - Julie V. Scott

Elengedni a gyermek kezét...

Nagy levegő beszív, aztán kienged. Szóval vannak pillanatok, amikor fellélegzek, újjászületek.
Keserédes pillanat ez. Íme, ma hajnali 6:52-kor elengedtem a kicsikém kezét, most már teljesen a tiétek! Annyira beleszerettem, hogy el sem tudom mondani Nektek. Bevallom, voltak nehézségeink, de miután az utóbbi heteket reggeltől estig kettecskén töltöttük, igazi szerelemmé kovácsolódott minden érzelmem.
Fáj elengedni, hogy kiléphessen a nagyközönség elé, de melegséggel tölt el a tudat, hogy Nálatok majd jó helye lesz.
Szóval ez most egy darab belőlem - Nektek!
Köszönöm mindegyikőtöknek a türelmet, a kitartást, a bíztatást! Innentől már nem rajtam múlik! :)

Ízelítőnek pedig egy kis részlet:
"Figyelem, miként süllyed a mélybe, elképzelem a súlyát, s ahogy körbe veszi a jeges víz. Kisebb újjászületést élek át, s fellélegzek, mikor végleg kifut belőlem a remegés érzete. Most már jól vagyok!"

 

 

A történet folytatásáról,

avagy ez nélkületek nem ment volna!

Sziasztok!

Tudom, hogy sokan várjátok a történet folytatását, s számomra ez igazán megtisztelő! Csodálatos emberek vagytok, s mind-mind hozzáadtok ahhoz, ami végül összeáll.

Rengetegen megkerestetek azzal, hogy szeretnétek, hogy könyv legyen a Net-kaland. Bevallom, nem terveztem a kiadást, szórakozás volt számomra, kikapcsolódás, fejlődési lehetőség. De meggyőztetek. Hiszen annyi jót adtatok nekem, nem tudom ezt nem megtenni Nektek!

A Net-kaland a Publio kiadó gondozásában fog megjelenni még Karácsony előtt. Lehetőség lesz e-könyv, s nyomtatott könyv vásárlására is. Nem a meggazdagodás a célom, igyekszem az árakat barátira szabni, de a nyomtatott kiadás ára nem tőlem fog függni. Ettől függetlenül az e-könyv árát ingyenesre tervezem.

Viszont mivel a kiadó egy teljesen publikált történetet nem adna ki, a befejezést csak ott olvashatjátok majd el!

Viszont mivel a kiadó egy teljesen publikált történetet nem adna ki, a befejezést csak ott olvashatjátok majd el!

Átírt, kibővített fejezeteket fogtok kapni. Nagyjából egy éve írom a Net-kalandot, ezalatt talán mondhatom, hogy sikerült fejlődnöm. Vissza olvasva éreztem csak azt meg, hogy mekkora a változás.

Ahhoz, hogy folyamatosan értesüljetek a hírekről és a kiadás menetéről, keressetek meg facebookon, s kövessétek az oldalt : https://www.facebook.com/julie.v.scott.hun/

Köszönöm, hogy mellettem vagytok, hogy támogattok! Ez nekem a legfontosabb!

Ó, s mielőtt elfelejtem: lesz számotokra egy hatalmas meglepetésem is! ;) :)

Millió puszi mindenkinek:

Julie V. Scott

U. i.: Ne feledjétek: ez a könyv nélkületek létre sem jött volna!

 

: Ne feledjétek: ez a könyv nélkületek létre sem jött volna! 

 

12. fejezet

Sosem lesz vége

Sziasztok!
Hosszú hónapok óta fogalmazódtak bennem a fejezet sorai, hol elkezdtem, hol abbahagytam. Voltak köztetek, akik türelmesen vártak, voltak, akik pedig nem értették meg az érveimet. Direkt adtam életjelet magamról júniusban, mert nem tudtam, mikor leszek képes újra írni. Most sem vagyok teljesen biztos benne, hogy ezt a fejezetet publikálnom kellene, de ezt már majd eldöntitek ti.
Sajnálom, ha valakinek csalódást okoztam, nem ez volt a szándékom, pusztán van, hogy nekem is szükségem van a pihenésre és a gyógyulásra.
Julie V. Scott

Chloe

Mikor reggel felkelek, Dylan az ágy szélén ül, előre hajolva, csinos kis szőke fürtjei között futtatja át már sokadszorra az ujjait. Ideges. Nem teljesen vagyok benne biztos, hogy előző este mit mondtam neki, nem tudom, hogy tényleg bevallottam-e neki, hogy Emma az övé, vagy csak álom volt.
- Jól vagy? – Félve teszem fel a kérdést, mintha egy megszelídítésre váró vadat néznék. Lassan fordul meg, látszólag egyetlen percet sem aludt az éjjel. A szemei vörösek, s mintha könnyeket vélnék felfedezni a tekintetében.
14442654_1367459503282656_1505463882_n.jpg- Tényleg az enyém? – Szipog, s ezúttal biztosra veszem, hogy sírt. Odamászok hozzá, az ölébe fog, átölelem a nyakát és beszívom a bőrének illatát.
- Igen – felelem, s már engem is elkap a sírás. Halkan zokogunk, csak a vállunk rázkódik, de úgy kapaszkodunk egymásba, mintha a másiktól várnánk a megnyugvást. Átnézek a válla felett és megakad a szemem az ujjamon csücsülő, hatalmas eljegyzési gyűrűn. Egyre hevesebben sírok, Dylan pedig annál erősebben fog magához.
- Nyugodj meg, kicsim, megoldjuk – simogatja a hajam, s hinni akarok a szavainak.
- Nem oldjuk meg, Dylan – kimászok az öléből, ajkamat harapdálom, ahogy kiburkolózok édes öleléséből. – Együtt semmiképp. Neked ott van Cecily és a fiad, nekem pedig Brian. Nem hagyhatom el, én szeretem őt!
- De engem is szeretsz! – Zokog fel, s képtelen vagyok tartani magam. Persze, hogy szeretem, hiszen ő a világom, minden érintése, minden mondata körbe vesz, és úgy cirógat, mint a lágy szellő egy csodás nyári napon. De most tél van, köd és hó és szomorúság.
- El kell menned, Dylan! Élned kell az életedet, nem hagyhatod magára a fiadat!
- És Emmát igen? – Felemeli a hangját, de nem fenyegetően, inkább kétségbeesetten. – Hagyjam rá Learyre a lányom nevelését? Komolyan gondolod, hogy az a féreg fogja felnevelni a kislányomat? Eszednél vagy, Chloe?
- Mégis, mi bajod van Briannel? A tenyerén hordoz, mióta csak ismer!
- Hagyjuk inkább, oké?
- Nem, Dylan, ha tudsz valamit róla, ami miatt nem kéne együtt lennünk, akkor mondd el! – Meglep a beszélgetés fordulata.
- Nem számít Chloe! – Belebújik a cipőjébe és kiviharzik a szobából.
- Hova mész? – Kérdezem kétségbeesetten.  Mély levegőt vesz, s lassan fordul felém.
- Kezdem úgy érezni, hogy ez nálad nem a szelemről szól – mondja. – Én nem fogok tudni neked gyémántgyűrűket venni, sem pedig híres tervezők által készíttetett ruhákat. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, Chloe, de úgy érzem, csak az anyagi javakat nézed. Nem számít, hogy mit érzünk egymás iránt, mert én nem adhatok neked nagy esküvőt, meg nászutat Hawaiion, vagy bárhol máshol. Ha egyszer tovább látsz majd Brian vagyonán, akkor keress meg! – Arcon csapnak a szavai.
- Te tényleg azt hiszed, hogy ez a pénz miatt van? – Tátott szájjal nézek rá, fel sem tudom fogni, hogy képes ilyen szörnyűségeket a fejemhez vágni. – Rendben, Dylan. Ha így érzed, nincs is miről beszélnünk. Menj!
- Chloe, nem akartalak megbántani, én csak… - nyúl felém, de kijövök a sodromból.
- Indulj! – Kiáltok rá, ő hátrahőköl, s becsapva a bejárati ajtót, elhagyja a lakást. Én pedig ismét összetörtnek érzem magam, elhagyottnak és üresnek.

Miután elvégzem a reggeli rutinomat, taxit szerzek és Brian lakására indulok. Tudom, hogy még nem érkezett haza az utazásból, de a pótkulccsal be akarok lopózni, hogy nyugodtan tudjak gondolkodni. A saját lakásomban csak Dylan és a hűtlenségem jelei vesznek körbe, azt pedig jelenleg nem vagyok képes elviselni.

Felfelé tartok a lifttel Brian lakásához, s óvatosan, halkan nyitom ki a bejárati ajtót. Fogalmam sincs miért érzem úgy, hogy bujkálnom kell. Egyenesen a hálószobába megyek, lerúgom a csizmámat, ledobom a kabátomat és a puha párnák közé vetem magam, melyek még őrzik a vőlegényem illatát. Mélyen beszippantom azt, miközben könnyeim végigszántják az arcomat. Bűntudatom van, hogy egy olyan férfi ölelésére vágyom, aki meg sem érdemli, mikor a tökéletes ember ott áll a szívem ajtaja előtt, azt várva, hogy kinyissam neki. Emmát simogatom a pocakomban és csak arra gondolok, mennyire megváltozott az életem, mióta teherbe estem. Egyetlen percig sem hibáztatom őt, hiszen nem tehet semmiről, nem ő okozta a helyzetet, s, hogy igazán őszinte legyek az egyetlen igazi boldogságot ő okozza nekem jelenleg. Túlbonyolítja nekem két férfi, de leginkább saját magam. Miért kellett eljárnia a számnak? Miért mondtam meg Dylannek, hogy ő Emma apja? Teljesen meghülyültem! Hogyan fordulhatott meg a fejemben egyetlen percre is, hogy majd ott hagyja Cecilyt és végül boldog család leszünk? Azt nem tehetem meg azzal a kisgyerekkel sem. Nem lehetek én az a nő, aki szétszedi őket. De vajon az én kislányommal szemben fair, hogy az igazi apja nélkül nő majd fel Cecily és a fia miatt? Bárcsak Dylan sose feküdt volna össze azzal a nővel, bárcsak sose ismertem volna meg Briant! Bárcsak minden egyszerű lenne!

Órákkal később dugom ki a fejemet a takaró alól, már sötétség szűrődik be a lakás ablakain. Hunyorgok, amikor észreveszem, hogy a hálószoba ajtaja alatti résen erős fénycsík terül szét. Kíváncsivá tesz a dolog, s odalopódzva lassan feltárom a súlyos faajtót.
- Hogy jutott eszedbe ide jönni? – Hallom Brian hangját az irodája felől, szinte kiabál. Egy női hang válaszol neki, de nem értem pontosan, hogy mit. De hisz Briannek nem üzleti úton kéne lennie? Felvont szemöldökkel veszem irányba az irodát, s megbújok a félig nyitott ajtó egyik oldalánál, hogy ne lássanak.
- Hetek óta nem jelentkeztél, mi mást tehettem volna? – mondja a nő.
- Patet miért kellett átrángatnod ide? Nem volt nektek jó Malibun, Abril? – Bepillantok az irodába, Brian az íróasztalának dől, vállai megfeszülnek, vele szemben pedig egy fiatal latina áll, fenékig érő fekete haja lágyan omlik rá a testére. Kellemes kreol bőre a neonlámpák fényében is meglepően csillog.
- Azt mondtad, minden héten jelentkezel, és havi egyszer meglátogatod Patet. Így egyeztünk meg! – Követeli a nő. – Másfél hónapja semmi! A fiad majd megveszik azért, hogy végre veled legyen!
- Te Papi szobalánya vagy? – rémiszt meg egy gyermeteg hang, ami a hátam mögül szólal fel.
- Ki van kint? – Brian lépteit hallom, s amikor meglát, egyszerre lesz az arckifejezése rémült és meglehetősen ingerült. – Chloe, te mit keresel itt?
- Én csak… - hebegek. – Hiányoztál, nem tudtam, mikor érsz vissza, és csak azt akartam érezni, hogy mellettem vagy…
- Papi, ki ez a néni? – szólal fel ismét a kisfiú. Anyjához hasonlóan kreol bőre van, fekete haja, de a szeme és az arca formája, az Briané. Értetlenül méreget.
- Ugye nem mondod komolyan, hogy ez a lány is gyereket vár tőled? – Csattan fel a nő a hasam felé mutogatva.
- Abril, ehhez aztán végképp semmi közöd! – Rivall rá Brian, s tekintete cikázik kettőnk között.
- Pazar a gyűrűd, édesem. Engem is így hitegetett – teszi karba a latina a kezét.
- Brian, mi ez az egész? – A hangom csak suttogás, kóvályog a fejem, fogalmam sincs, hogyan kerültem bele egy újabb szappanoperába. Mintha az én életemben kötelező lenne, hogy legyen valami rossz minden áldott napban.
- Ő itt Abril – mutat a nőre. - És Patrick, a fiúnk – int a tíz év körüli gyermek felé. – Ő pedig a menyasszonyom, Chloe. – Megremeg a lábam, ahogy Brian szájából hallom a szavakat. A fia. Briannek már van egy gyereke.
- Mégis mikor akartad elmondani nekem ezt? – Mutatok rá a két idegenre erőtlenül. Úgy érzem, mintha elárultak, majd földbe döngöltek volna. Gyenge vagyok, elveszett és újra üres. Ezen a napon már másodszor.
- Én el akartam… - kezdi Brian, de Abril leinti.
- Ó, édesem, hidd el, sosem szereztél volna rólunk tudomást, ha nem így futunk össze. Pazar szerződésünk van a drága vőlegényeddel. Nem akarod beavatni, Brian?
- Fogd be, Abril! – Szisszen rá a nőre.
- Brian, ne beszélj így vele! – Rivallok rá, mire meglepetés ül ki az arcára.
- Mama, ki ez a néni Papi mellett? – Értetlenül néz rám a kisfiú, pont azt az értetlenséget vélem felfedezni a szemében, mint amit én is érzek.
- Pat, menj be a hálóba kérlek! A gardróbban megtalálod a játékaidat – gyengédséggel szól a kisfiához Brian, ahogy egy igazi apától illik. A fiú szeme felcsillan, majd elrohan, s már csak a hálószoba ajtajának csukódását halljuk.
- Mondd el, kérlek! – A hangom csak enyhe létezését jelzi a szobában, hiába próbálom tartani magam, csak lecsúszok a fal mellett álló fotelba. – Bármi is ez az egész, el kell mondanod!
- Abril, csatlakoznál Pathez, amíg beszélek Chloeval? – Gyengéden néz a nőre, pont úgy, mintha valaha a világot jelentette volna neki. A latina végig mér, majd szánakozással a szemében bólint, s kilibben az irodából.
- Mi folyik itt? – teszem fel sokadszorra a kérdést.
- Tizenegy évvel ezelőtt elutaztam a szüleimmel Malibura, hogy egész nyáron vakációzzunk. Tizenhat voltam, amikor megismertem Abrilt, az apja volt a kertészünk a nyaralónál. Szerelmesek lettünk egymásba, aztán teherbe esett. Apám megtiltotta, hogy vele maradjak, sőt, Abrilt arra akarta kényszeríteni, hogy vetesse el a babát. Megfenyegettem, hogy ha megteszi, sosem veszem át a céget tőle. Belement az egyezségbe, de Patet sosem vehettem a nevemre, nem is tarthattam velük a kapcsolatot. Aztán mikor nagykorú lettem, felkerestem őket. Azóta igyekszem jó apja lenni, de teljesen titokban kell csinálnom az egészet, mert ha az apám rájön, ellehetetleníti Abril családját. Szerinte nem engedhetjük meg magunknak azt a szégyent, hogy fattyú szülessen a családba – a szemeit forgatja az utolsó mondatnál, arca kipirul a dühtől.
- Milyen szerződésről beszélt Abril?
- Kötöttünk egy megállapodást. Nem jönnek New York és a családom közelébe, ha minden hónapban egyszer meglátogatom őket.
- És most hol voltál, Brian?
- Üzleti úton – felel szűkszavúan.
- Pontosan hol?
- Ne haragudj, Chloe, de erre nem felelhetek.
- Miért, talán ott is van egy gyereked? – Csattanok fel, aztán kiviharzok a fürdőszobába. Nem jön utánam, én pedig a mosdókagylónak támaszkodva igyekszem elfojtani a feltörő hányingeremet, ám az végül legyőz, s a vécékagyló fölé hajolva ürítem ki gyomrom szegényes tartalmát. Visszakúszok a mosdóhoz, hogy néhány csepp hideg vízzel nyugtassam a háborgó belsőmet, de nem segít. Csak újabb ingerkedő hullámok rázzák meg a testemet, addig-addig, míg elfogy minden erőm. Sírni kezdek, ahogy ismét keservesen összehúzódik a gyomrom, majd testem hangos koppanással, ájultan ér földet. És végre csend van. Még a szívem dobbanását sem hallom.

Dylan

Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Hat. Hét. Nyolc. Kilenc. Tíz. Édesanyám arra tanított, hogy mindig adjak magamnak tíz másodpercet, mielőtt kimondok valamit. Tíz másodperc arra, hogy leküzdjem a haragot, bánatot, a fölényt, vagy a csalódottságot. Hagyjak időt a belső küzdelmekre.

14445524_1367457199949553_2098457422_n.jpgEgy. Kettő. Három. Négy. Öt. Hat. Hét. Nyolc. Kilenc. Tíz. Bárhogy számolok, nem nyugszik meg a lelkem. Nem változik semmi. Csak a hideg tél rázza a testemet, teljesen áthűltem, reggel óta rovom az utcákat. Nem tudom eldönteni, hogy a testem magát emészti fel, vagy csak az éhség marcangol. Egyetlen falat sem ment le a torkomon egész nap. Hol a kétségbeesettség, hol pedig az önutálat uralkodik el rajtam. Tanácstalanság, amit nem tudok leküzdeni.

Valójában azzal sem vagyok tisztában, New York mely területén járok. Itt már ismeretlenek az utcák és a boltok is. Ismeretlen arcok jönnek velem szembe az utcán, de itt legalább nem kell magyarázkodnom. Megmagyarázni az arcomra kiült könnyeket, érzelmeket. Taxit fogok, hogy haza menjek. Szükségem van a motoromra, éreznem kell a sebességet, az idő múlását.

Kifizetem a sofőrt, s egyenesen a garázshoz megyek. Szinte letépem a takaróponyvát a motorról, s azonnal ki is tolom a hideg éjszakába. Megcsörren a telefonom, összevonom a szemöldökömet, mikor meglátom, hogy Cecily az.
- Igen? – Szólok bele.
- Hol a fenében vagy? – Rivall rám. – Éjjel van és Brad vizsgálatára sem jöttél el!
- Parancsolsz? – Hökkenek meg. – Ki a fene az a Brad?!
- Így neveztem el a fiúnkat – felel büszkén, s lelki szemeim előtt még azt is látom, ahogy kihúzza magát és felszegi az állát.
- Mégis, hogyan jött ez a név? És miért döntöttél nélkülem?
- Hát, Brad Pitt után! Már vagy ötször elmondtam, hogy így fogják hívni a fiamat, de sosem figyelsz!
- Cecily, mérhetetlenül sekélyes vagy – dörrenek rá, majd lecsapom a telefont. Még, hogy Brad Pitt! Esküszöm, ez a nő nem teljesen komplett.

Mérgemben felpattanok a motorra, s egészen az első boltig hajtok, ahol veszek egy kis karton sört. Az elsőt azonnal felbontom, s egy húzóra ki is iszom. Gyűlölöm magam, amiért a haragomat alkoholba fojtom, de jelenleg ezt találom az egyetlen megoldásnak arra, hogy kiengedjem a gőzt. Kinyitom a másodikat is, s a motor mellé telepedve, lassan iszogatni kezdem. Közben olyan sebességgel pörög az agyam, hogy üvölteni tudnék. Fájdalom kezd kibontakozni a tarkómban, előre tör a halántékomba, hogy még keservesebbé tegye az amúgy is szánalomra méltó napomat. Kivégzem a második üveget is, s ahelyett, hogy újabbat bontanék, felerősítem a motorra a másik két palackot, s útba veszem a város egy csendesebb pontját. Addig száguldok kifelé, míg a külvárosba érek, s leparkolok egy kis park mellett. Megcélzok egy padot, s leroskadok rá.
- Miért velem csinálod ezt? – Felnézek az égre, s a megoldást a problémáimra egy felsőbb hatalomtól várom. – Mit vétettem ellened, amiért hagyod, hogy egyfolytában hülyeséget csináljak? Tényleg nehéz lenne, ha egyetlen egyszer is jeleznéd valahogy, hogy jó, vagy rossz úton járok-e? Nem tudom elhinni, hogy ekkora idióta lettem! Miért kell mindent, de tényleg mindent elrontanom? Egy csődtömeg vagyok!

Addig szitkozódom félhangosan, míg már elfogynak a szavaim. Csak motyogok magamban, ahogy lehúzom a maradék két üveg sört, s közben a távolban nézem a fákat. Az egyik bokor aljából egyre hangosodó neszezésre leszek figyelmes.
- Ki van ott? – Kiáltok, de csak síri csönd a válasz. Halk nyöszörgés üti meg a fülemet, s védekezésképp az egyik üveget a kezembe fogva, elindulok a hangok irányába. Óvatosan húzom szét a bokor ágait, s mikor meglátom az aljnövényzetben bujkáló apróságot, akaratlanul is elmosolyodom.
- Szia, kisöreg – nyújtom a kezemet a csöppnyi állat felé, ő pedig először megszagolja, majd megnyalja a tenyeremet. Óvatosan felemelem a kiskutyát, ő nyelvét lógatva, s farkat csóválva néz rám. – Hogy kerültél te ide? Hol van az anyukád? – Mintha értené a szavaimat, lefelé görbül a szája, s hatalmas boci szemekkel néz rám. – Szóval most engem tekintesz a mamádnak? – Vigyorgok rá kissé borgőzösen, mire ő felélénkül és vakkant egyet. Az apró fekete teremtés elfér egyetlen markomban, túl fiatalnak látom az egyedülléthez, ezért a pillanatnyi gondolattól vezérelve magamhoz veszem. Leülök vele a padra, leteszem a combomra, ő pedig elszánt tekintettel méregetni kezdi a mellettem lévő sörösüveget. Addig próbálkozik, míg leugrik a padra, s vad morgásba kezd. Feltett szándékává válik megvédeni az ádáz veszedelemtől, én meg remekül szórakozom rajta. Megvakargatom a füle tövét, erre kihúzza magát, s büszkén néz rám. Azonnal kialakul bennem egy fajta felelősségtudat, ahogy belenézek azokba a barna szemekbe. Szinte felszabadít ez az érzés, s felkapom a csöppnyi jószágot. Bebújtatom a kabátomba, s felpattanok a motorra.
- Most maradj szépen nyugton, haza megyünk – mondom neki, mire bevackolja magát s felnéz rám. – Indulás, kispajtás! – Azzal pedig elindulok az otthonom felé.

Már fél úton járunk, mikor ismét megcsörren a telefonom. Félreállok az úton, s óvatosan kihalászom a kiskutya mellől a telefonomat. Érdeklődve figyeli, ahogy megnyúlik az arcom a kijelző láttán. Chloe. Óvatosan, szinte félve emelem a telefont a fülemhez.
- Igen?
- Dylan, itt Annabeth – megfagy az ereimben a vér a hangjától. Kihallom, hogy rázza a zokogás, bármennyire is próbálja visszatartani.
- Mi történt?
- Azonnal be kell jönnöd a kórházba – felel két szipogás között.
- Beth, mi történt? Miért Chloe telefonját használod? – Elönt a kétségbeesés, de választ kell kapnom, azonnal.
- Chloe… - csuklik el a hangja. - Szüksége van rád! – Azzal leteszi a telefont, én meg csak meredek magam elé. Már csak a kórház címét kapom meg sms-ben, s azonnal száguldani kezdek a kórház felé.

Néhány szó

Hosszú napok óta gondolkozom, hogy mit is mondhatnék nektek. Megígértem, de nem tudtam teljesíteni és ezt őszintén sajnálom.
Az utóbbi időben csöppet kaotikussá vált az életem. Állandó migrénnel küzdök, folyamatosan letompít a fájdalomcsillapító, legszívesebben mindig aludnék.
Múlt héten szerdán egy rossz mozdulat miatt a munkahelyemen, megsérült a vállam. Alig tudom mozgatni, mert megőrülök a fájdalomtól. Az orvosok szerint nem tört el, de valószínű, hogy valamelyik izom elszakadt. Fájdalomcsillapító, jeges borogatás és fájdalomcsillapító krém mellett is sokszor elviselhetetlen. Az orvosok azt mondták, nem úszom meg ennyivel, valószínű, hogy fizikoterápia lesz a vége.
Nem mentegetem magam. Eszem ágában sincs. De tudatni akarom, hogy nem felejtettelek el titeket, arra nem lennék képes. Sokat jelent nekem, hogy még mindig gyarapodik az olvasóim száma, hogy sokan megkerestek és érdeklődtök! Nem fejeztem be a Net-kalandot, csak kell egy kis idő, hogy rendbe jöjjek.
És köszönöm, tényleg köszönöm!
Mindent köszönök

Julie Veronica Scott

süti beállítások módosítása