Kedves olvasóim!

Meghoztam a 8. fejezetet! Külön szeretnék még kedveskedni nektek ezzel a csodás rajzzal, melyet Tuboly Gabi készített a főszereplőkről. Na, ki ismer rá, ki-kicsoda?

Valamint a facebook oldalamat (link) is érdemes figyelni, hiszen ha ti is szeretnétek, szeretnék indítani nektek egy játékot, melyen Net-kalandos ajándéktárgyat nyerhetnétek!

Figyelem! A fejezet erotikus jelenetet tartalmaz!!!!

Chloe

Emlékszem, 16 éves voltam, mikor megismertem az első és egyben egyetlen férfit, aki összetörte a szívem. Zachary mindössze 2 évvel volt nálam idősebb, s egy buliban találkoztunk, ahova Beth és közös barátnőnk, Victoria vitt el. Életemben először ittam alkoholt, s az volt a házibulijaim történelmében is az első.

Nagyjából harmincan lehettünk, én voltam a legfiatalabb. Nevetnem kell, ha arra gondolok, mennyire féltem mindentől. Rettegtem beszélni a fiúkkal, ezért a lányok belerántgattak az üvegezésbe. Eleinte nem volt gondom a játékkal, míg el nem kezdett durvulni. Az egyik fiú kipörgetett, magas volt, cingár, kosaras mez és nadrág volt rajta, meg térdzokni. Idétlen volt az elálló füleivel és a bárgyú mosolyával.
- Szűz vagy még? – Hallatszott a kínos kérdés, mire mindenki felém fordította a fejét. Ezernyi szempárt éreztem magamon, borsózott a hátam.
- Chloe, válaszolj – bökött oldalba Vic, mire megköszörültem a torkomat. Bethre pillantottam, aki aggódva nézett vissza rám. Tudtam, hogy ciki bevallani nekik, hogy az vagyok, így hazudtam.
- Nem, nem vagyok szűz – húztam ki magam hazugságom közben. Füttyszó hallatszott mellőlem, egy bozontos hajú, rocker fiú szájából. Jól láthatóan végigmért, amitől én belepirultam a piros pulcsim ujjába. Egy szánalmas tinédzser még szánalmasabb utánzata voltam.
- Te jössz – vigyorgott rám a bozontos, mire megfogtam a kólás üveget, s megpörgettem. Lélegzetvisszafojtva vártam, kinél áll meg ezúttal palack. Épp a kosarast szemelte ki magának, s határozottan mutatott rá az üveg szája.
- Felelsz, vagy mersz? – Kérdeztem, mire idétlenül felvihogott.
- Persze, hogy merek, édes! – Nagyon menőnek érezte magát, de feltett szándékom volt, hogy letöröm cseppnyi férfiasságát.
- Mit szólnál egy csókhoz? – Húztam fel a szemöldököm, ő pedig – szerinte – csábos vigyorral jutalmazott.
- Veled bármikor.
- Nem, nem velem – nevettem fel. – Vele! – Mutattam a bozontosra. Mindkét fiú kikerekedett szemekkel pislogott rám, mi pedig a lányokkal egymást támasztva nevettünk rajtuk, a többiek összesúgtak a körben.
- Szivatsz? – Rivallt rám a kosaras, mire a bozontos szúrós pillantást vetett rá.
- Beszari vagy, Olson?
- Kussolj Zac! – Vonta össze a szemöldökét Olson.
- Na, mi lesz, nagyszájú? Csinálsz is valamit? – Jól tudtam, hogy a tűzzel játszok, de jól esett másnak kiadni magam. Így nem én voltam a szürke kis Chloe Garcia, mint az elmúlt évek mindegyikében. Mellettem Annabeth a fejét csóválta, messzire mentem. De nem akartam abba hagyni a játszadozást, aznap éjjel semmiképp. Zac felkelt mellőlem, megfogta Olson mezét, s talpra rántotta. Megfagyott körülöttük a levegő, mindenki lélegzetvisszafojtva várta a fejleményeket. Mikor a két fiú a másik ajkára tapasztotta a sajátját, üdvrivalgás tört ki, ám én csak nevetni tudtam. Annyira szürreális volt számomra, hogy két fiú csókolózik pusztán azért, mert én azt mondtam.
- Na, kicsikém, most én pörgetek – nézett rám Zac, s ellentmondást nem tűrő volt a hangja. Megszeppentem. Határozottan pörgette meg az üveget, s mindeközben engem szuggerált. Tudtam, hogy nálam áll majd meg, ehhez kétség sem fért. Előre féltem a következménytől. Az üveg megállt, Zac pedig eszelősen nézett rám.
- 7 perc mennyország, Chloe Garcia! – Honnan tudta a nevem? Máig rejtély számomra. Fejével a gardrób felé intett, én pedig éppen elszántan keltem volna fel, mikor Beth megfogta a vállam.
- Maradj, kérlek! Nem jó ötlet – suttogta, de kitéptem magam a kezei közül, s Zac után besétáltam a sötétbe. A fiú a falnak lökött, karjaira támaszkodott, kinyújtva őket a fejem mellett.
- Azt hiszed, vicces voltál? – Hangja fenyegető volt, szeme villant még a sötétségben is.
- A többiek nevettek – rántottam vállat.
- Én annyira nem szórakoztam jól – köpte felém.
- Olson pedig nem panaszkodott a csókodra – vigyorogtam, azt hittem, hogy ezennel vége a játszmának, nyertem. Tévedtem.
- Talán szívesen lettél volna a helyében – búgta, aztán az ajkamra tapasztotta az övét. Olyan vadsággal falt, hogy a mai napig beleborzongok életem első csókjába, habár ő abban a tudatban tette mindezt, hogy beavatott terepen jár.

Miután letelt a 7 perc mennyország, Zac kézen fogva vezetett ki, s ültetett le a kanapéra. A játék véget ért, a többiek pedig meredten bámultak ránk. Mi több, én magam sem fogtam fel teljesen az egészet. Ültem ott, mint akit megbabonáztak, s ami azt illeti, talán Zachary Stefano maga volt a varázslat.

A buli után teljes meggyőződésem volt, hogy többet még csak egymás felé sem fogunk nézni, de hétfőn reggel a házunk kapuja mellett állt, mikor kifelé tartottam.
- Hát te? – Hökkentem meg, mire csókot nyomott a homlokomra, s összekulcsolta az ujjainkat.
- Érted jöttem – vigyorgott a tőle megszokott, rosszfiús arckifejezéssel. Abban a szent pillanatban belezúgtam. Zachary maga volt az örvény, ami lehúzott a mélybe. Én pedig imádtam vele zuhanni.

Sosem felejtem el, ahogy megállt körülöttünk a világ, mikor besétáltunk a gimnáziumba. Beth kikerekedett szemekkel, míg Victoria büszkén nézett rám. Onnantól fordult meg velem minden, s már nem a kis Chloe Esther Garcia voltam, hanem Zachary Stefano barátnője. Beth hiába igyekezett figyelmeztetni, csak mentem a fejem után, meggyőződésem volt, hogy tényleg kellek Zacnek.

Mindaddig semmi probléma nem volt köztünk, míg nem akart többet. Azaz lefeküdni velem. Már vagy egy éve együtt voltunk, de reménykedtem benne, hogy megvárhatjuk a dologgal a végzős bált, ami csak néhány hónapnyira volt. Egy délután becsalt a fociöltözőbe, hogy mutatni szeretne valamit, én pedig naivan követtem. Ám ott vadul az egyik szekrénynek rántott és csókolózni kezdtünk. Eleinte még élveztem a dolgot, aztán mikor a melltartómhoz nyúlt, elbizonytalanodtam.
- Zac, ne itt – suttogtam, miközben kicsit eltoltam magamtól.
- Ugyan már, édesem – csókolt a nyakamba. – Olyan régóta várok erre a percre. Miért húznánk tovább?
- Zac, kérlek – néztem fel rá, mire lenyugodott. Furcsa csillogást láttam a szemében, mintha gazellára vadászó oroszlán lenne, aki néhány harapással menten széttépné áldozatát.
- Rendben – sóhajtott fel. – Mit szólnál a ma estéhez? Egy haverom bulit tart, de az emelet üres lesz.
- Csütörtök van – néztem rá értetlenül.
- Na és? Majd lógunk holnap – túrt bele vigyorogva a hajába. Őszinte lelkesedéssel csókoltam meg.

Aznap késő délután Zac eljött hozzánk, hogy elkérjen a szüleimtől.
- Jó napot Mr. és Mrs. Garcia! – Kiáltott be a konyhába úgy, mintha mindennapi esemény lett volna, hogy nálunk jár. Apám elvárásainak Zachary túl lázadó volt bőrdzsekijével és a lánccal a nadrágján.
- Mr. Stefano, micsoda meglepetés! – Tettette apám a kedvességet, de én kihallottam hangjából a megvetést. Idegesen forgattam a szemeimet. – Mivel szolgálhatok?
- Szeretném ma elvinni Chloe-t bemutatni a szüleimnek, ha engedélyét adja rá – mondta Zachary, nekem pedig leesett az állam. Miféle szülőknek bemutatás? Hazugságról nem volt szó!
- Csütörtök este? Nem lehetne holnap? – Törölgette el édesanyám az utolsó tányért is.
- Sajnos a szüleim csak ma érnek rá. De ígérem, éjfélre hazahozom Chloet!
- Éjfélre? Szó sem lehet róla! 9-re itthon akarom látni, világos? – Sosem láttam még apát ennyire határozottnak, de valahol megnyugtatónak találtam a viselkedését. Jól esett, hogy ennyire óv mindentől, legbelül teljesen boldoggá tett.
- Rendben, kilencre itthon lesz – biccentett Zac, majd hátat fordítva felvezetett a szobámba.
- Chloe, hagyd nyitva az ajtót! – Kiáltott utánunk apa, mire csak a szememet forgattam, de engedelmeskedtem neki. Mindig szófogadó, rendes gyerek voltam, sosem beszéltem vissza a szüleimnek, ahogy nem is hazudtam nekik. Éppen ezért bántott a bűntudat, mindannak ellenére, hogy valójában Zac nem mondott igazat. Persze ez nem volt mentség, hiszen vele tartottam, s nem éppen a szülei házához. Piros alapon fehér pöttyös, pántos ruhát választottam, fekete blézert és szintén fekete harisnyát aznap estére. Pontosan emlékszem arra is, hogy éppen hogyan fogtam össze a hajam. Idegesen vizslattam magam a tükörben, míg Zac az ágyamon heverészett és az oldalán csüngő lánccal szórakozott.
- Így jó leszek? – Néztem rá bizonytalanul, mire komótosan rám pislantott.
- Megfelel – vetette oda, aztán se szó, se beszéd, kézen fogva lerángatott a lépcsőn, ki az ajtón, egészen a motorjáig. Felültetett, s minden kérdés, vagy szó nélkül elhajtott velem. Nem értettem a tárgyilagosságát, a merev, kimért mozdulatokat, csak reménykedtem, hogy semmi rosszat nem tettem.

Mint odaérve kiderült, nem akármilyen buliba vitt, hanem egy egyetemista barátja házába, csupa nagykorú közé, akik megvetően néztek rám, a kis 17 éves fruskára. Félve pillantottam Zacre, aki ahelyett, hogy a többieknek próbált volna bemutatni, mint a barátnője, inkább felfelé húzott az emeletre. A szituáció már ismerős volt, ám az én gyomrom görcsben állt, hiszen nem egyszerű társasjáték, vagy beszélgetés miatt készült felvinni az egyik elsötétített szobába, hanem, hogy behatoljon egy olyan szférába, amit eddig más még nem érintett. Határozott léptekkel ráncigált felfelé, s belül jól tudtam, hogy nem jó ötlet, még sem rántottam ki a karomat a kezei közül, s rohantam hazáig. Így, idősebb fejjel már belátom, azt kellett volna tennem.

Ott álltunk egy zöld színű falakkal körülvett szobában, az ágyon hófehér ágynemű virított. Zach lazán lökött hátra a kényelmes bútorra, majd fölém tornyosulva csókolgatni kezdett. Mohón vette le rólam a cipőmet, majd a harisnyát, aztán felállított, hogy megszabadítson a ruhámtól is. Percek alatt lettem teljesen mezítelen, míg ő vágyakozó pillantásokat vetett rám. Szégyenlősen takartam el testem intim pontjait, ám ő eltolta a kezem.
- Gyönyörű vagy, ne rejtsd el magad! – Búgta, amitől cseppet megnyugodtam. Ledobta magáról a bőrdzsekijét, farmerjét, fekete pólóját, már csak az alsónadrágja borította a testét. Élesen vettem a levegőt, belém hasított, hogy talán mégsem vagyok kész erre az egészre. Talán tényleg korai itt és most Zacharyvel megtenni mindezt. De nem hallgattam arra a belső kis hangra, s hagytam, hogy tovább vetkőzzön. A szemeim elkerekedtek, ahogy megpillantottam a férfiasságát, s nem, nem a csodálattól, vagy a meglepettségtől, pusztán a félelemtől. Nemet akartam mondani az egészre, inkább hagytam volna a fenébe, de Zac nem engedett. Ledöntött az ágyra és teljesen nekem feszítette a testét, s meglepetésemre olyan lágyan csókolt, mint még soha. Ellazultak az izmaim, átadtam magam az édes kényeztetésnek, amit tőle kaptam. Libabőrös lett a testem minden érintésére.
- Zac – suttogtam két csók között. – Be kell vallanom valamit.
- Mit? – Emelte fel a fejét, haja bohókásan bozontos volt, megmosolyogtatott. Hevesen vert a szívem, ahogy megfogalmaztam a mondandómat.
- Nekem ez lesz az első.
- Nem azt mondtad, hogy nem vagy már szűz? – Nézett rám, s a homlokát ráncolta.
- Hazudtam – rántottam vállat, mire elvigyorodott.
- Legalább egyszerre veszítjük el! – Kuncogott fel, ami igazán melengette csöpp kis lelkemet. Így hát hagytam, hogy teljesen belém temetkezzen, s kis idő múlva a kezdeti fájdalmat átvegye a színtiszta élvezet. Hosszú percekig becézgetett, dédelgetett, őszinte odaadással figyelte a sóhajaimat, míg végül átadta magát a gyönyörnek.

Miután kipihente magát, lemászott rólam és közömbös arckifejezéssel elkezdte felvenni a ruháit. Felemelt szemöldökkel néztem rá.
- Mi van?
- Csak azt hittem, összebújunk, vagy valami… Egy kis meghittség… - hangom zavart volt, megsebzett.
- Gyújtsak esetleg gyertyát? – Röhögött fel, tátott szájjal néztem rá.
- Zac, ez nem vicces, ez volt az első együttlétünk.
- Ja, neked. Nekem csak a héten – vetette oda epésen.
- De azt mondtad… - halt el a hangom.
- Sok mindent mondtam, bébi!
- Mire célzol? – Hűltem el.
- Nézd, szedd össze a ruháidat és menj, dolgom van még – irritáló, nyekergő volt a hangja. Kimásztam az ágyból, s a könnyeimmel küszködve bújtam bele az öltözékembe.
- Most akkor szakítani akarsz? – Tettem fel a nyilvánvaló kérdést.
- Ugyan már, kislány, kíméld meg magad a kellemetlen részletektől – röhögött én pedig hátat fordítva kezdtem kifelé rohanni, de még utánam szólt. – Ja, menj el nőgyógyászhoz, írass már fel egy eseményutánit, nem volt rajtam gumi. – Abban a szent pillanatban meg tudtam volna fojtani. Legszívesebben teljes erőmből üvöltöttem volna, de szükségem volt az energiára ahhoz, hogy kijussak a ház elé. A pázsiton aztán összerogytam, s néhány tücsöknek sírtam el a bánatomat. Kecses énekük eltompult az artikulálatlan üvöltésem mellett, de igyekeztem lenyugtatni magam. Kisvártatva felkeltem, hogy útnak induljak, ám nem haza. Bethhez mentem, hogy elmeséljem neki az egész szerencsétlen helyzetem. Hogy kiönthessem neki nyomorult szívem minden gondját, s baját, hogy ő enyhíthessen a fájdalmamon.

Felmásztam az ablaka alatti fára, mint oly sokszor gyermekként, s bekopogtam az ablakkereten. Rettegve riadt fel az álmából, ám mikor megpillantott meglepettség terült szét az arcán. Feltolta az ablakot, hogy bemászhassak, de mire felocsúdhatott volna, már a nyakába zokogtam.
- Hé, mi történt? – Simogatta a hátamat.
- Lefeküdtem Zackel – sírtam.
- Ennyire rossz volt? – Igyekezett viccesre venni a figurát, mire eltoltam magamtól.
- Kihasznált az a szemét – mondtam, de kívülről talán csak nyekergésnek hangozhatott.
- Elhagyott – kapta a kezét a szája elé.
- El – dobtam le magam az ágyára. – És még csak nem is ez a legrosszabb.
- Chloe, mi az Isten történt veled?
- Nem védekeztünk – suttogtam.
- Tessék?
- Nem védekeztünk! – Kiáltottam ezúttal. Annabeth lerogyott mellém az ágyra.
- Hogy lehettél ennyire felelőtlen? – Kiábrándult volt a hangja.
- Ne csesztess, segíts, mit tehetnék?
- Mit vársz tőlem? Én sosem voltam még ilyen helyzetben.
- Tanácsot! – Rivalltam rá. Egyre csak arra tudtam gondolni, hogy nem szeretnék tinédzserként gyereket. Nem lennék kész rá.
- Menj el nőgyógyászhoz – mondta végül. – De most inkább indulj haza, reggel pedig iskola helyett, egyből oda menj. Veled tartsak?
- Nem – szipogtam. – Ez az én saram, egyedül kell végig járnom ezt az utat.
- Jól van – ölelte át a vállam. – De tudod, hogy bármiben számíthatsz rám!
- Persze, hogy tudom, s köszönöm is – fúrtam bele arcomat a hajába.

Lemásztam az ablak alatti fán, s hazáig futottam, mindössze egyetlen utcányira laktunk egymástól. Jól esett a hideg levegő az égő testemnek. A házunk előtt lelassítottam, letöröltem a könnyeimet, majd óvatosan tártam fel a bejárati ajtót. A szüleim szobájában már nem égett a villany, teljes sötétség honolt a lakásban. A falon lévő órára pillantottam, még egy percem volt kilencig. Eszerint apa megbízott bennem, s Zacharyben is. Bár ne tette volna! Bárcsak megtiltotta volna, hogy elmenjek! Ó, apa, csak most lettél volna igazán szigorú!

Felrobogtam a lépcsőn, egyenesen a fürdőszobámba, ahol letéptem magamról a ruhákat, s beálltam a forró zuhany alá. Hagytam, hogy leégesse rólam a mocskot, amit Zac öntött rám, lemossa a hazug csókjait és érintéseit. Undorodtam a saját testemtől, bűnösnek és gusztustalannak éreztem magam. 17 évesen lefeküdtem egy olyan fiúval, aki hajlandó volt mellettem kitartani több, mint egy évig, csak azért, hogy  a végén megkaphasson. Bár az elmondása alapján nem én voltam az egyetlen lány, akinek a bugyijába bemászott.

Másnap reggel kislisszoltam a házból, mielőtt anyáék felébredtek volna, s az összes spórolt pénzemet magammal vittem. Egészen egy közeli klinikához igyekeztem. A helyiség hiába volt barátságos, még is, kínzásnak éltem meg, hogy ott kell ülnöm.  Az elmém teljesen elhitte, hogy falak összezártak felettem, csapdába estem, ahonnan nincs menekvésem. Ismét Zac űzött vadjának éreztem magam. Sikoltani szerettem volna, mikor kisétált hozzám Dr. Palmer, s mosolyogva fogadott. Nyilván nem sejtette, miféle beszélgetés elé néz.
- Üdvözlöm, Miss Garcia! Miben segíthetek? – Udvariasan kezet fogott velem, aztán leült az íróasztalához, intett, tegyem én is azt, csak a túloldalon.
- Esemény utáni tablettára van szükségem – böktem ki minden kertelés nélkül.
- Ennek tulajdonképpen nincsen akadálya – mondta, s meglepetésemre el is kezdett kitölteni egy receptet. Az utána lévő beszélgetésünkre már nem emlékszem tisztán, onnan csak az lebegett a szemem előtt, hogy végre megszabadulja mindentől, ami Zacharyre emlékeztet.

A sors fanyar fintora, hogy ismét a nőgyógyásznál ülök, hasonló történettel, de más célokkal. Ezúttal eszem ágában sincs megszabadulni attól, ami bennem növekszik. S habár teljes tudatában vagyok, hogy akkoriban még nem voltam terhes, pusztán az esélyem volt meg rá, még is, úgy éltem meg, mintha elvettem volna egy értékes életet. Hiszen az a kis csemete lehetett volna egy gyönyörű kisgyermek, én pedig esélyt sem adtam neki az életre. Bármennyire próbálom szakmai szemmel nézni az egészet, képtelen vagyok elvonatkoztatni az ösztöneimtől.

Ezúttal nem Dr. Palmer, hanem Dr. Peters fogad az egyik New York-i magánklinikán. Bíztatóan mosolyog rám, én pedig ugyan ilyen bizalommal fogom meg a kezét. Határozottan ülök le az íróasztala elé, nincsen bennem kétség.
- Miben segíthetek, Miss Garcia?
- Két hete csináltam egy terhességi tesztet, az eredmény pedig pozitív lett. Szeretnék megbizonyosodni róla, hogy valóban terhes vagyok.
- Tudja, hogy esetleg mikor történhetett a fogantatás?
- Nagyjából 7-8 hete – felelem. A vizsgálóhoz kísér, ahol felfektet egy ágyra, hogy ultrahanggal megvizsgálhasson. Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy szép lassan kirajzolódik apró, ám annál csodálatosabb gyermekem.
- Nézze csak, ott van! – Mutat egy kicsi, babszerű foltocskára. Őszinte melegség járja át a testem, s boldogan mosolygok a képernyőre. – Gratulálok!
- Köszönöm – nézek hálásan a doktornőre. Ad egy kis kendőt, amivel letörölhetem magamról a vizsgálathoz használt zselét.

Miután kifizettem a vizsgálatot, elszántan indulok az otthonom felé. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy ezúttal másképp fogok cselekedni, olyan életet fogok élni, amibe nem hagyom, hogy egyetlen férfi is belerondítson. Abban pedig végképp biztos vagyok, hogy a gyermekemet meg fogom óvni a Zacharyhez hasonlóktól, mi több, a saját apjától is. Mert Dylan hiába a vér szerinti édesapja, sosem fogja megtudni, hogy az ő gyermekét hordom a szívem alatt. Feltett szándékom nélküle felnevelni a kicsit, s ha bele pusztulok is, valóra váltom az ő álmait.

Kedves Olvasóim!
Hosszú kihagyás után, megérkezett a 7. fejezet!
Nem szaporítom a szót, fogadjátok szeretettel!
Remélem, nem okoztam ezúttal sem csalódást. :)

Ezen felül, hoztam nektek egy blogtrailert is a történethez! Ha tetszett, nyomjatok rá egy likeot!

Julie V. Scott

Dylan

Az utóbbi néhány nap életem talán legcsodálatosabbja. El sem tudom mondani, mennyire jó érzés minden hajnalban Chloe mellett ébredni, még úgy is, hogy ügyelnünk kell rá, nehogy valaki meglásson minket együtt. Igen, belementem a titkolózásba, azt viszont magam sem tudom, hogy miért. Értelmetlennek tartom, attól meg falnak tudnék menni, ha Leary hozzáér. Ettől függetlenül nem tehetek mást, mint várok. Leary múltjával tisztában lévén öngyilkosság lenne, ha elé állnék és közölném a puszta tényeket. Azt hiszem én is csak egy eltakarított akadály lennék.

Bárgyú vigyorral a képemen figyelem, ahogy Chloe hófehér bőre az enyémnek simul, s halkan szuszog. Nem bírok ellenállni, egy tincset arrébb simítok az arcából. Mocorogni kezd, majd álomittas tekintettel felnéz rám. Még mindig imádom azt a gyönyörű szempárt.
- Már ennyi az idő? – Nyöszörög, miközben vállamba fúrja fitos kis orrát.
- Mindjárt 5 – suttogom, s csókot nyomok a homlokára.
- Ne menj még! – Néz rám kérőn, én pedig nem tudok ellenállni.  Lejjebb csúszok, hogy fejünk egy magasságban legyen, s lágyan megcsókolom. Szeretem ajkainak édes ízét. Kezemet becsúsztatom a hálóingje alá, hogy megmarkolhassam a csípőjét. Vállamba kapaszkodik, s egészen hozzám nyomja formás testét. Felforr körülöttünk a levegő és már nincs megállás. Ismét egymás alatt, majd fölött kötünk ki, csókolózva, egybeforrva, sóhajtozva.

Fél 6 is elmúlik, mire Chloe ismét elszenderedik mellettem, ám tisztában vagyok vele, hogy mennem kell. Még néhány percig nézem, ahogy szundít, aztán kimászok az ágyból és felveszem a farmeremet. Mocorogni kezd, közelebb lépek hozzá, hogy egy csókkal megnyugtassam. Felhúzom az ingemet, majd a bőrdzsekimet, a cipőmet pedig a kezembe fogom. Óvatosan nyomom le szobájának ajtaján a kilincset, nehogy felébresszem Betht, a lakótársát.
- Tudok rólatok – szólal meg valaki mögöttem, mikor ki akarok menni a bejárati ajtón. Összerezzenek. Megfordulok, s egy szőke, karba tett kezű lány áll velem szemben. – Előlem nem kell bujkálnod.
- Gondolom te vagy Annabeth – mondom, mivel semmi más nem jut eszembe.
- Te pedig Dylan, aki épp Chloe ágyából mászott ki. Láttam a motorodat a ház előtt. Jobban is elrejthetnéd – veti oda. Nagyot nyelek, mikor megnyikordul Chloe ajtaja, ő pedig aggódva lép közelebb.
- Beth, meg tudom magyarázni – mentegetőzik.
- Ugyan, semmi szükség rá, egy hete is eljátszottuk majdnem ugyan ezt a szituációt. Tudja a szöszi? – Felvonom a szemöldököm a kérdésére.
- Igen, tudja – feleli Chloe.
- Elárulnátok, hogy miről van szó? – Kérdezem.
- Brianről – sóhajtja egyszerre minkét lány. Már megint Leary…

Chloe

Dylannel megegyezünk, hogy majd az egyetemen találkozunk. Igyekszünk egyszerű barátságnak feltűntetni a kapcsolatunkat, ám igencsak nehéz egész nap a közelében lenni anélkül, hogy hozzáérhetnék, megcsókolhatnám vagy átölelhetném. Kínzásnak élem meg, mikor ott ül mellettem, s csak olykor-olykor a vállunk érhet össze. Bár tisztában vagyok vele, hogy az egész az én hibám, mégis képtelen vagyok változtatni a helyzeten. Nem tudok Brian elé állni és egyszerűen a szemébe mondani, hogy vége. Néhány napra elutazott, telefonon pedig még sem szeretnék szakítani vele. Főleg nem úgy, hogy naponta több üzenettel bombáz, melyekben leírja: Milánó csodás hely, hiányzom neki, s szeret. Csak reménykedni tudok benne, hogy még nem gyanítja, miért tartózkodóak a válaszaim.

Annabeth a kanapén ül, mikor öltözés után elhagyom a szobámat. Felpillant rám, s meglepő, de dühöt látok a szemeiben.
- Mi a baj? – Kérdezem.
- Szakítottál végre Briannel?
- Ez mégis, hogy jön ide?
- Lehetnél, mondjuk kevésbé bunkó vele, elvégre nem ő az, aki éjjel más mellé fekszik az ágyba.
- Elég legyen! – Kiáltom. Végtelenül mérges vagyok, de leginkább azért, amiért ennyire betalálnak a szavai.
- Te is tudod, hogy nem Dylanre haragszom, mert pont olyan áldozat az egészben, mint Brian. Habár nem sokban jobb nálad, amiért belement ebbe – feleli Annabeth.
- Te mersz engem kritizálni? – Köpöm az epés szavakat.
- Egyáltalán ki a fene vagy te, Chloe Esther Garcia? Mert az holtbiztos, hogy nem az a lány, akit négy évesen ismertem meg – kiabál rám, amitől cseppet megszeppenek. – Tisztában vagy te egyáltalán vele, hogy emberekkel játszol? Pontosan úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett liba, aki egyik pasitól a másikig fut. Azt hittem, hogy még mindig az vagy, mint régen, de be kell lássam, hogy tévedtem. Szánalmas vagy és tényleg csak szánni tudlak a viselkedésedért! Gusztustalan, amit ezzel a két férfival művelsz, de ők sem normálisak, hogy hagyják.
- Én el akartam hagyni Dylant! – Védekezek.
- Aztán miért tetted volna? Jóképű, fiatal, orvostanhallgató – köpi felém undorral a hangjában a szavakat. – Tökéletes választás számodra, nemde? Aztán mégis csináltad itt a fesztivált, hogy „jaj, most ott hagyom, inkább Briannel leszek”.
- Tényleg szeretem Dylant – suttogom.
- És mégis mi a fenét szeretsz benne? A csinos kis pofiját, vagy az alsógatyájának tartalmát? – Őszintén szeretném megütni Annabeth a megjegyzéséért. – Vedd ki végre a kibaszott fejed a seggedből és cselekedj! Hagyd el Dylant vagy Briant, de ne játssz kettejükkel.
- Ha ennyire okos vagy, áruld el, mit kéne mégis csinálnom?
- Mit szeretsz Dylanben? – Teszi fel a kérdést végül, én pedig csak meredek magam elé. – És Brianben? – Szintén képtelen vagyok a válaszadásra. – Erre a két kérdésre találj választ, aztán döntsd el a következő lépésed. Semmi értelme ennek és csak a saját vesztedbe rohansz.

Fájnak a szavai, mintha billogot égetnének a bőrömbe. Megpecsételve érzem magam, ráadásul nem a legszebb jelzőket aggatták rám. Mit szeretek Dylanben?  - teszem fel újra és újra ugyan azt a kérdést, de nem tudok rá választ adni. Felkavarodik a gyomrom és a fürdőszobába rohanok, hogy a vécécsészébe ürítsem a tartalmát. Hosszú percekig öklendezek még, aztán mintha elvágták volna, abbamarad. A sarkamra ülök és sírni kezdek. Egyfolytában csak azon jár az eszem, hogy mennyire elcseszett vagyok, s milyen igaza van Annabethnek. Annyira belebolondultam, hogy végre van egy férfi, aki foglalkozik velem, hogy beleszerettem magába a szerelem gondolatába.

Letörlöm az utolsó könnycseppeket az arcomról, s megsemmisülve lépek ki az őszi napsütésbe. Habár sziporkázik körülöttem a világ, bennem ezer orkán tombol. Megállok a közeli Starbucks előtt, s veszek egy karamellás lattét. Lassan kortyolgatom a forró italt, s közben a poháron virító Chloe feliratot figyelem. Elgondolkozok Beth szavain, s valóban be kell látnom, hogy már nem vagyok önmagam. Egy teljesen más ember életét élem, mindössze azért, mert valaki hosszú idő után érdeklődött irántam. Hiányzik az, hogy éjjelente a plüss unikornisaim gyűrűjében aludjak el, hogy reggel megigyak egy adag kakaót és pizsamában legyek, az utolsó pillanatig, míg végül be nem kell ballagjak az egyetemre. Ahelyett, hogy Annabethel és Maiával szórakoznék, azon agyalok, hogyan ne bántsam meg se Dylant, se pedig Briant. S bármennyire is vonzódom hozzájuk, jobban teszem, ha szabad utat adok önmagamnak, de főleg nekik. Szabadságot arra, hogy olyan embert találjanak, aki valóban érdeklődik irántuk, nem pedig csak egy érzést kerget, akár menekülő pillangót. Ám ezúttal önmagamat érzem menekültnek, aki próbálja menteni a menthetetlen: eltűnni a felelősségek záporából.

Észre sem veszem, hogy már az egyetem lépcsőin lépkedek fel, míg bele nem botlok Cecilybe. Először alig ismerem fel, megszoktam már, hogy rendszerint feltűnő ruhákat és minket visel, ezúttal azonban egy szürke kisegér, formátlan jelmezét öltötte magára.
- Szia, Cecily! – Köszönök rá, mintha jóban lennénk. Látszólag más világban jár, mintha önmaga halovány mása lenne csak.
- Chloe, szia! – Mosolyodik el, s egyetlen pillanatra, mintha őszinte gesztust vélnék felfedezni benne. Meglep a közvetlensége, hirtelen azt sem tudom, hogy mit mondhatnék, szerencsémre megelőz. – Hogy vagy?
- Jól, azt hiszem – felelem.
- Én még halovány látszatát sem keltem a jónak – suttogja.
- Mi történt, Cecily? – Kérdezem, s ezúttal komolyan érdekel. Valami egészen megváltozott benne, a tekintete üveges a benne csillogó könnyektől.
- Valójában kiiratkozni jöttem – hadarja. – De ez ráér később, van kedved meginni egy kávét?
- Persze, menjünk – karolok belé, mintha régi barátnők lennénk, ám gesztusom egyetlen oka, hogy rettegek tőle: összeesik. Ahogy hozzáérek, érzem, egész teste reszket, s talán azt is meg merném kockáztatni, hogy belázasodott a sírástól.
Egy csendes kis kávézóba invitál, s a mindössze 5 perces úton egyetlen szót sem szól. Robotszerű mozdulatokkal foglal helyet velem szemben, s kér egy csésze feketét. A gyomrom korogni kezd, így én inkább egy adag reggeli mellett döntök, ám hiába unszolom Cecilyt, hogy ennie kell, csak legyint.
- Nem vagyok éhes – mondja. – Manapság élni sincs kedvem – hal el a hangja.
-  Elárulod, hogy mi történt? – Vonom fel a szemöldököm, miközben az asztalra könyökölök.
- Dylanről van szó – sóhajt. Megfagy bennem a vér, s teljesen elsápadok. Ugyan mit akar nekem mesélni róla? Csak nem rájött? Nem, az lehetetlen…
- Mi történt vele? – Kérdezem, s igyekszem palástolni az idegességem.
- Igazán felesleges titkolóznotok, jól tudom, hogy egy pár vagytok – mondja. Hidegzuhany, hát tessék! Tudja!
- Én… - próbálok mentegetőzni, de leint.
- Az első perctől kezdve szeretett téged, én pedig pótlék voltam, mikor nem kaphatott meg – hangja nyugodt, cseppet sem vádaskodó. – Azt is tudnod kell, hogy mikor szabad utat kapott hozzád, engem elhagyott. Jól tudtam, hogy téged akar, mégis bele mentem a játékba.
- Hogyan jöttél rá?
- Megnéztem az üzeneteit. Tudtad, hogy a telefonjában egy csomó fénykép van rólad különböző szögekből? Például amin alszol, hozzábújsz, reggelit csinálsz – mosolyog. Megrémiszt a nyugodtsága.
- Miért mondod ezt el nekem?
- Mert szükséged van rá, hogy tudd. Tisztában vagyok vele, hogy két szék közé estél, én pedig segíteni akarok a választásban.
- Mire célzol? – Egyre kínosabb ez a beszélgetés.
- Nézd csak meg – mondja, s egy borítékot csúsztat át az asztalon. Néhány pillanatig cikázik a tekintetem közte és a papírlap között, majd felveszem, s óvatosan kibontom. Egy fekete-fehér kép csücsül benne, s mikor rájövök, hogy mi is az, azonnal kiesik a kezemből. Hátra kell dőlnöm a székben, hogy ne essek le róla.
- Ez nem lehet igaz… - suttogom.
- Pedig az – felel, s kétség sem fér hozzá: nem hazudik.
- Mennyi ideje…?
- Nagyjából egy hete tudom.
- Ő tud róla?
- Még nem.
- Mikor akarod elmondani?
- Éppen ma akartam, de nem akarok tőle semmit. Hazaköltözöm a szüleimhez, így mindenkinek könnyebb lesz.
- Biztos vagy benne, hogy Dylan az apa? – Kérdezem, miközben az ultrahangfelvételt bámulom. Aprócska pont csupán a gyermek, de annál nagyobb csoda.
- Teljesen – feleli ellentmondást nem tűrő hangon.
- Szóval terhes vagy, Dylan gyermekével – sóhajtok fel.
- Sajnálom, hogy így kellet megtudnod – a táskája csatjával babrál, aztán feláll. Őszinte bűntudatot látok a szemében. – Ígérd meg, hogy úgy döntesz, ahogy neked a legjobb. Nem akarom, hogy ebben a helyzetben legyél – néz rám, s érzem, komolyan gondolja. – Szeretni egy férfit, aki más nőt akar, hidd el, nem jó érzés. – Meg sem várja a válaszom, csak kisétál. Tátott szájjal meredek a valaha Cecilyt jelentő immár szürke, női alak után. Egy sziporkázó, fiatal hölgy, aki önmaga árnyékává vált, mert nem úgy döntött, ahogy kellett volna. Ekkor villan belém a felismerés: eszem ágában sincs úgy járni, mint ő. Annak a gyermeknek apára van szüksége, én pedig nem vehetem el tőle.

Az egyetem helyett hazafelé veszem az irányt, s csak reménykedek benne, hogy Betht ott találom. Szinte futok hazáig, képtelen vagyok lassabb tempót felvenni, zihálok a sírástól, a bőröm pedig libabőrös.  Sikítani akarok, elmenekülni egy másik világba, ahol nem fáj semmi és nem létezik sem Brian, sem pedig Dylan. Ahol Cecilyt és engem nem egy ilyen titok köt össze, hanem valamiféle más kötelék. Ahol eszembe sem kell jutnia a választás lehetőségének, mert az utam egyenesen csak előre visz. De ahelyett, hogy egyenesen mennék, mindig letérek egy olyan leágazásban, ahol semmi keresnivalóm sincs. Ott hazugságokba temetkezem, titkolózás a takaróm, a párnám pedig megannyi kín. Egyszerre húzom magamhoz őket, ahelyett, hogy taszítanám, akár az egyforma pórusú mágnes. Őszi napsugarak helyett éjfekete árnyak mardossák a bőrömet, lehúzva rólam egyesével minden réteget. Fuldoklom a fekete, kénköves pokolban, s ahelyett, hogy főnixmadárként újjá születnék, a fellegek felé emelkednék, s elrepülnék, csak fetrengek a sárban, gyermeteg magányban.

Szinte beesek a lakásunk ajtaján, még Annabetht is megrémítem a kinézetemmel.
- Veled mi történt? – Mered rám.
- Dylan – zihálom – Dylantől terhes Cecily.
- Mi a szar?! – Csúszik ki a száján. Ledobom magam a kanapéra, összegömbölyödök, és csak bámulok magam elé. Kavarog a gyomrom, s mielőtt elmesélhetném a dolgokat Bethnek, ki kell rohannom a mosdóba. Ma már második alkalommal görnyedek a vécécsésze fölé, a héten is többször történt így. Gondolkodóba esek, s két lehetőséget látok reálisnak. Az egyik, hogy valami betegség kerülget, a második pedig, hogy a szervezetem teljes mértékben ellenkezik a körülöttem lévő történésekkel. Az állandó idegesség és bűntudat felemészt belülről.

Miután rendbe szedem magam, kisétálok Bethhez, aki épp a kabátját húzza.
- Leszaladok a boltba.
- Mit veszel? – Szipogok.
- Néhány női kelléket, ha érted – köszörüli meg a torkát. Hiába vagyunk gyermekkorunk óta barátnők, az egyetlen szó, amit a társaságomban nem mer kimondani, az a tampon. – Szükséged van valamire?
- Csokis jégkrémre – bólogatok.
- Jól van – puszilja meg az arcomat, mikor elsétál mellettem. Már az ajtóban áll, megszólítom.
- Beth, hányadika van?
- 30.
- Szeptember, ugye?
- Chloe, október van – mered rám.
- Persze, nyilván csak az idegesség – húzom el a számat, ő pedig felvont szemöldökkel néz rám. Percekig méreget, majd hátat fordít és ott hagy a magányomban. A falnak támaszkodok és lerogyok a tövébe. Arcomat a tenyerembe temetem, s igyekszem megálljt parancsolni a rám zúduló érzelmeknek. Ugyan, miért foglalkozom ennyire Dylannel, ha néhány órája még kész voltam elengedni őt? Talán mégis több ez, mint a szerelem hajszolása, vagy csak a tény fáj, hogy Cecilynek megadatott – részben – az, amire én magam vágytam. Vajon bármi mást jelent ez számomra a kielégülésnél? Nyilván, hiszen nem érezném ennyire ramatyul magam, ha nem így lenne. Addig mélyedek a gondolataimba, míg a padlón ücsörögve elalszom. A telefonom rezgése ébreszt fel, ám mikor Dylan arcát látom meg a képernyőt, nemes egyszerűséggel a szoba másik felébe hajítom a készüléket. Nem én vagyok az, akivel beszélnie kéne. Cecilynek pedig sikerült véglegesítenie a döntésemet: Dylannek mennie kell! Próbálhatok ezer álarc mögé bújni, elodázni a gondolatokat, a felmerülő helyzeteket, tudomást sem venni egy növekvő életről, de miért? Azért, hogy aztán pontosan úgy járjak, mint Cecy? Egy legyek a sok közül? S, ha nála nem vigyázott a védelemre, vajon hány lány létezik még a világon, aki Dylan Cooper gyermekét szorongatja ölelő karjaiban? Felelőtlenül szórja magjait egy olyan ember, aki még önmagáról sem képes igazán gondoskodni. Gyűlölet járja át a testem, reszketek, ahogy egyre jobban hergelem magam. Szeretnék hatalmasat lendíteni a kezemen, s irdatlan pofont adni neki, hogy végre tisztában legyen a tettei súlyával. De pont én papolnék neki? Igen, pont én! Én legalább tisztában vagyok vele, mikor kell végleg megálljt parancsolni a vágyakozó gondolatoknak. Habár már ez is túl késő, mégis, képes vagyok változtatni. Pontosan tudom, hogy Dylannek Cecily mellett van a helye, nekem pedig támogatnom kell ebben. Nem nőhet fel egy gyermek apa nélkül két ember önző gyengesége miatt. Nem hagyhatom, egyszerűen nem tudnék ezzel a tudattal élni. És mégis Briannek hogyan magyaráznám meg? Bocs, elhagylak egy olyan férfiért, aki másnak csinált gyereket, de ne aggódj, Dylan amúgy sem kíváncsi a gyerekére? A gondolattól is felfordul a gyomrom. Az egész rohadt helyzetben csak Cecilyt sajnálom, aki tényleges áldozata a történeteknek. Eszem ágában nincs ezentúl Dylan közelébe menni, még csak szóba állni sem.

A kulcs zörgése a zárban zökkent ki a dühöngésemből.
- Hogy vagy, édesem? – Mosolyog rám bíztatóan Beth. Megölelem, arcomat barack illatú hajába fúrom.
- Jobb már, hogy itt vagy – hízelgek, mire egészen magához húz. Jól esik a barátnőm szerető karjába burkolózni.
- Hoztam neked néhány dolgot – tol el magától.
- Jégkrém, néhány fehércsokoládés Kinder Bueno, tejkaramella, két zacskó hagymás Chio chips – pakol elém. – És még ez is – nyom a kezembe egy fehér dobozkát.
- Ezt miért?
- Te képtelen voltál kiszámolni, míg én igen. Csináld csak meg – bíztat.

Kinyitom a kis dobozt, s a használati utasítással, meg a benne lévő ketyerével együtt a fürdőszobába tartok. Pontosan elvégzek minden úgy, ahogy rá van írva, majd várok.
- Ó, bassza meg, csak ezt ne… - suttogom a terhességi teszt fölé görnyedve, amin szép lassan feltűnik a kontrollcsík, majd a pozitív… Arcomat kezembe temetve sétálok ki Annabethhez, aki már tűkön ülve vár.
- Na, mit mutat? – Izgatott, ám valójában nem tudom, mit is remél az eredménytől.
- Pozitív – elhal a hangom, ahogy felé fordítom a tesztet.
- Hűha, hát, gratulálok anyuka – vakargatja a tarkóját idegességében.
- Marha vicces! – Vonom össze a szemöldökömet.
- Nézd a jó oldalát, az életed egy szappanopera! – Elég nekem ez a végszó, bevágom a tesztet a kukába, majd a jégkrémem kíséretében beviharzok a menedékembe.
- Ugyan már, Chloe! – Jön utánam Beth. – Ne haragudj, kérlek!
- Nem rád haragszom – vallom be. – Többnyire önmagamra, a világra, arra, hogy egyáltalán szóba álltam Dylannel. Most mégis mihez fogok kezdeni?
- Hát, Cecily gyermeke legalább nem lesz egyke – nevet fel idegesen, fejbe vágom a párnámmal.
- Cseppet sem érdekel most más gyereke.
- Mit teszel? – Köszörüli meg a torkát.
- Többnyire? Elköltözöm. Talán még nem késő a megfelelő irányba terelgetni az életemet.
- És a gyermekedét – biccent a hasam felé Beth.
- Igen… - mosolyodok el. – A gyermekemét.

Kedves Olvasóim!
Sajnos pontosan 1 hét telt el az utolsó rész óta, ám ahogy ígértem, ezúttal hosszabb, s izgalmasabb fejezet vár rátok. 
ELŐRE SZERETNÉM MINDENKI FIGYELMÉT FELHÍVNI, HOGY A FEJEZET EROTIKUS JELENETET TARTALMAZ, VALAMINT OLYKOR OBSZCÉN SZAVAKAT!

Ezalatt az egy hét alatt több százan olvastátok el az ötödik fejezetet, az alatta lévő szavazásra pedig pontosan 105 szavazat érkezett. Gondolom senkit sem lep meg, hogy 95 darab szavazattal, Dylant hirdetem ki a közönség kedvencének. :)
Valamint rengeteg levelet kapok tőletek, amik hihetetlenül jól esnek! Tényleg értetek éri meg írni, hiszen egy-egy visszajelzés után még inkább arra törekszem, hogy jobb lehessek, minél izgalmasabb jeleneteket tárhassak elétek! Minden esetre remélem, hogy nem álltok le a levelekkel. :D
Nem is szaporítom tovább a szót, jöjjenek Ők, mindenki kedvencei!
Szavazni, kommentelni akár itt, akár facebookon, akár Wattpadon még mindig ér! <3
Csók:
Julie

Facebook: 

Wattpad:

Dylan

Nem gondoltam volna, hogy valaha is eszembe jut efféle feltevés, de talán jobb is, hogy Chloe lelépett Learyvel. Mikor láttam, hogy mennyire kiütötte magát a születésnapi buliján egyszerre fogott el az undor és a kétségbeesés. Aggódtam érte, ehhez kétség sem fér, ám mikor láttam, hogy Brian a karjaiban viszi ki, már tudtam, hogy ő lesz majd a jóképű lovag. Csak egy újabb férfi, aki majd bemászhat a bugyijába. De mit is vártam egy olyan nőtől, aki az interneten ismerkedik? Pláne ilyen hülye névvel... Unicornlover21... Még a hideg is kiráz tőle.

Talán cseppet sem vall felnőtt viselkedésre a dolog, de kegyetlenül lerészegedtem aznap éjjel, reggel pedig Cecily ágyában találtam magam. A fejemet fogtam csak idegességemben, hogy megint mit műveltem. Aztán pedig beláttam, hogy én sem vagyok jobb, mint Chloe. Egyik ágy, másik ágy, így még talán egyszerűbb is a képlet. A gond már csak az, hogy hetek óta leragadtam Cecilynél. Nem mintha élvezném napközben a társaságát, vagy, mert kellemes lenne vele csevegni az élet nagy dolgairól, pusztán jól végzi a dolgát az ágyban. És ez nekem jelenleg pontosan elég. Figyelemelterelés. Nincs is másra szükségem. Erre is csak azért, hogy ne akarjak fejvesztve rohanni Chloehoz.

Hetek óta nem beszél velem, a telefont sem vette fel, mikor néhányszor próbálkoztam. A kampuszon elkerül, anatómián átnéz rajtam. Igaz, miért is tenne másképp, ha Cecily folyamatosan rajtam lóg? Figyelemelterelés, Cooper, erre kell koncentrálj!

És most még ez a szar is! Lehet annál kiábrándítóbb, ha az exed meghív az esküvőjére?

Chloe

Ez az ötödik hétvége, hogy Briannel randevúzok. Az elsőn vacsorázni vitt, a másodikon egy wellness szállodában szálltunk meg, ahol mindenféle pakolásokkal kényeztetett. A harmadik hétvégén az unokaöccse Peter, s annak leendő felesége, Melissa próbavacsorájára invitált. A negyediken felültetett az apja magángépére és elvitt síelni. Borzalmas volt, főleg azért, mert minden sporttal hadilábon állok. Ezúttal pedig Peter és Mel esküvőjére vagyunk hivatalosak. Bárhová is megyek vele, mindenhol úgy mutat be, hogy én vagyok a kedvese. Kíváncsi lennék, vajon minden lányt így nevezett-e meg.

Ezen felül azonban nem történt semmi. S, hogy mit értek ezalatt, mikor elhalmoz ajándékokkal, méregdrága koktélokat iszok és fuvarozzák a fenekem? A legintimebb kapcsolat közöttünk az a homlokcsók volt, még az első éjjelen. Csak a kezemet fogja meg, azt is csak akkor, ha szükséges. Mintha csak egy kirakati bábú lennék, akit mutogathat az ismerősök előtt. Már az is megfordult a fejemben, hogy talán meleg, s velem próbál titkolózni. De az éhes pillantása cseppet sem ezt mutatja.

Összesen 24 üzletben jártam, 127 darab ruhát próbáltam fel és végül egyetlen egyet vettem meg. Brian megesketett, hogy valami igazán különlegesre esik majd a választásom, ám ez annyira nem egyszerű, ha a menyasszony kiköti, kinek milyen színt kell viselni. Ő maga hófehér ruhában lesz, hatalmas abronccsal, gyémántokkal kirakott ruhában. Meg sem kellett kérdeznem, hogy a család melyik fele állja a ruhakölteményt... A koszorúslányai levendula színben lesznek, míg Mel másik ruhája burgundi vörös lesz. Az édesanyjáé barackvirág, az anyósáé mézszínű. Nekem, mint férje tanújának, Brian kedvesének, a pávakéket választotta. Hihetetlen, hogy ebből a színből mennyi ocsmány ruhát gyártott a ruhaipar, így tényleges örömmel fogott el, mikor rábukkantam a 24. üzletben erre a különleges darabra. Combközépig érő, tüllös hatást kelt a szoknyája, a teteje pedig szív alakú, testre simul, valamint gyönyörű pávatoll minta szövi át az oldalát. Gyémántok helyett üveg strasszok díszítik, így az én pénztárcámnak is tökéletesen megfelelt. Aztán a hozzá illő cipővel már nem is bajlódtam, hiszen egy majdnem ezer dolláros ruha után már nem tehettem meg magamnak. Egyszerűen most csak belebújok a fekete magas sarkúmba és kész. Maia már reggel elkezdte begöndöríteni a hajamat, Beth pedig a sminkemmel bajlódott. Szükségtelen lett volna szalonba mennem, mikor ilyen barátaim vannak. A körmeimet is egyszerűen csak feketére lakkoztam.

Az esküvő pontban négykor kezdődik, de alig múlt kettő, s én már bent ülök Brian mellett a kocsiban. Szokásához híven távolságtartó, telefonál. Csak mondatfoszlányokat hallok meg, nem is foglalkozom vele, hiszen eszem ágában sincs bevonni magam az üzleti életébe. Mi több, egyre inkább úgy érzem, hogy semmiféle életet nem akarok vele. Kezd ténylegesen zavarni, hogy még a kezemet sem fogja meg. Felbátorodom, s óvatosan a kezéért nyúlok. Egy pillanatra megdermed, aztán összekulcsolja az ujjainkat, ajkaihoz emeli, lágy csókot hint és véget is ér a varázs. A telefon ismét megcsörren, a karom pedig lóg a levegőben, pont úgy, ahogy hagyta. Ezért inkább csak bámulok kifelé és igyekszem a mellettünk elsuhanó autókra, majd fákra koncentrálni.

A hideg végigfut a hátamon, mikor egyszer csak hozzám ér, kezét bebújtatja az ülés és a derekam közé, majd óvatosan magához húz. Orrát beletúrja a hajamba, s lágy csókot nyom a homlokomra. Egy pillanatra hihetetlen boldogság és melegség járja át a testem, aztán néhány perc után ennek is vége szakad. Kétségbeesetten nyúlok az arca után, hogy megcsókoljam, de ő csak mosolyogva kibújik az érintésem alól. Abban a pillanatban az autó lefékez, én pedig fel tudnék robbanni mérgemben. Mi az istenért hurcol magával, ha valójában nem vonzódik hozzám? Mi több, ha kedvel, miért nem mutatja? Komolyan azt hiszi, hogy néhány drága ajándék elegendő ahhoz, hogy kielégítse a vágyaimat? Francokat! Tényleg semmit sem tud a nőkről, vagy eddig csak pénzéhes cicababákkal találkozott?

Melissa forr a dühtől. Az egyik koszorúslánya az utolsó pillanatban belázasodott és lemondta. Persze azon is zúgolódik, hogy senki más nem jött levendula színű ruhában, hogy beálljon a helyére. Szerinte tizenegy koszorúslány balszerencsét hoz, mindenképpen szükség van tizenkettőre. Csak az nem jut el a tudatomig, ha mindenkinek megszabta, mibe jöjjön, miért várta, hogy valaki szintén a koszorúslányok színét viselje? Rejtély az újgazdag nők élete...

Dylan

Unatkozom. Kurvára nincs kedvem ehhez a felhajtáshoz, Cecily nyekergéséhez meg főleg nem. Kénytelen voltam magammal hozni, Melissa megőrjített vele, hogy valakit mindenképp vigyek magammal. Jobb híján rá esett a választás, habár szívem szerint valaki egészen más állna az oldalamon. Cecy valami halványlila borzalmat erőltetett magára, a fél melle kibuggyan, az ajkait meg ocsmány bordóra színezte. Esküszöm, megnyerné a Legrondább nő Melissa esküvőjén díjat... De inkább nem szólok neki, majd Mel elintézi, ha túl soknak találja.

De nem találja annak, mi több, oda van érte.

Chloe

A szertartás után Brian kézen fog, hogy bemutasson néhány ismerősének. Csupa olyan beszélgetést hallgatok végig, amihez egyáltalán nincs kedvem. Őszintén bánom, hogy eljöttem és elpazarolom az időmet erre az egész színjátékra. Hű, hihetetlenül nyűgös vagyok mostanában... Talán valami hormonális probléma lehet, vagy nem is tudom. Dylan biztosan tudna rá valami okosságot, ha már orvosi pályára készül. Aha. Már megint Dylan... Azt hiszem meg is van a gondom forrása.

Mindig rajta töprengek. Sokat gondolkozom azon is, hogy miért szerettem bele az első pillanatban. Az egészre csupán két válaszlehetőséget találtam. Az első, hogy egyből megfogott a személyisége. A második, hogy jól esett egy olyan férfi közeledése, aki semmit sem tudott rólam. Hiszen kinek nem dobogtatja meg a szívét egy pasi, aki rajong érte? Jól esett tinédzsert játszani, gondtalanul belemenni egy olyan játékba, amiben elveszíthettem a fejem, az lehettem, aki akartam. Pontosan addig, míg meg nem láttam, s nem fordult velem a kocka. Igen, mint a nagykönyvben, szerelem volt első látásra. Akartam őt, úgy vonzott magához, akárcsak a mágnes a szöget. De felébredt bennem egyfajta félelem is. Rettegtem tőle, hogy kihasznál, így én vettem inkább száznyolcvan fokos fordulatot. Habár cseppet sem voltam megelégedve a döntésemmel, úgy éreztem, így a leghelyesebb. Az pedig, hogy Briant megismertem csak újabb nyomatékot adott a dolgoknak. És amúgy Dylan is tovább lépett. Maia mesélte, hogy valami Cecilyvel jár újabban. Persze örülök a boldogságának, de azért hiányzik. Hiányoznak az éjszakai beszélgetések, a nevetése, a mosolya.

Észre sem veszem, hogy annyira beleélem magam a gondolataimba, hogy már-már mosolygok csak magam elé, míg Brian keze meg nem pihen a vállamon, s felocsúdva ismerős arcot pillantok meg.
- Bemutatom a kedvesemet, Chloe Garciát! - Mondja újdonsült párom, én pedig csak tátott szájjal nézek az ismerős idegenre. - Chloe, ő itt Dylan Cooper és bájos kisérője...
- Cecily Morgan - szólal meg a szőkés hajú, vörös ajkú nő.
- Üdvözlöm Miss Garcia! - Csókol kezet Dylan, amitől elfog a nevethetnék. Annyira édes és egyben idétlen jelenet. Ennek a kettőnek meg mellettünk fogalma sincs a mi kis titkunkról. Ó, igen, Mr. Cooper, mi nagyon is jól ismerjük egymást! Kihívást látok a szemében, én pedig cseppet sem félek a keringőtől. Ó, nem! Nem részesítem ebben a kegyben. - Brian, honnan ismered ezt a gyönyörű hölgyet? - Vonta fel bal szemöldökét, én pedig őrülten izgatott lettem a kérdésre.
- A születésnapomat ünnepeltük, mikor megpillantottam ezt az angyalt a táncparketten. Nem tudtam neki ellenállni. - Vigyorgott Brian, s közelebb húzott magához. Meglepetésemre egy pillanatra lefagyott az arcomról a mosoly, de mikor láttam Dylan féltékeny arckifejezését, átöleltem Mr. Leary derekát. - És te honnan ismered a bájos kísérődet?
- Valójában a barátnője vagyok - köszörülte a torkát Cecily. Dylan szemöldöke ismét az égig szaladt, a vállam pedig rázkódott a visszafogott nevetéstől.
- Mennyi újdonsággal lep meg ez a nap... - sóhajtott bohókásan, mire Cecily oldalba lökte, én pedig tovább kuncogtam az orrom alatt.
- Milyen figyelmetlen vagyok! - Ocsúd fel mellettem Brian és a szőkeség kezéért nyúl. - Brian Leary vagyok!
- Igen, tudom - trillázza az, s fülig pirulva figyeli, miként csókol kezet neki a párom. Dylannel csak összenézünk, mindkettőnk arcára egyszerre ül ki a döbbenet és a megkönnyebbülés, mikor Brian elnézést kér, hogy táncolni vigye Cecilyt.
- Micsoda bájgúnár... - köpi Dylan.
- Csak figyelmes - felelem halkan.
- Figyelmesen táncolt be a bugyidba is? - Súgja a fülembe, én pedig fülig vörösödök a dühtől.
- Seggfej! - Sziszegem.
- Úgy imádom, mikor becézgetsz - dörmög a hajamba, miközben derekamat átfogja, hogy táncolni invitáljon. Romantikus, lassú szám szól, ő pedig kihasználja, hogy teljes testével nekem feszülhessen. Közben egyetlen percre sem hagyjuk egymás figyelmét lankadni.
- Ha tudni szeretnéd, egyetlen ujjal sem nyúlt hozzám.
- Igazán kielégítetlen lehetsz - harap rá a fülcimpámra, amitől egy árnyalatnyit felnyögök. - Szóval én nyúltam hozzád utoljára? Milyen hízelgő!
- Nem annyira, mint gondolnád!
- Szóval azt mondod nem élvezted? - Suttog még mindig a nyakamba. Lehelete lágyan cirógatja a nyakamon a bőrt.
- Nem, cseppet sem! - Hazudom.
- Szóval nem élvezted, mikor csókolgattam a nyakad?
- Nem.
- És amikor a szádat haraptam?
- Nem, semmi.
- És amikor magadban éreztél? Az sem volt semmi? - Lágy csókot nyom a fülem mögé, amitől a lábaim cseppet megrogynak.
- Az talán volt valami - nyögöm alig hallhatóan.
- Dylan, édes! - Rikkant mellettünk Cecily, amitől összerezzenek.
- Igen, Cecy? - Enged el Dylan, s már most hiányzik az érintése. Körbekémlelek, de Briant sehol sem látom.
- Táncolj velem! - Követeli a szőkeség, én pedig hátrább lépek, hogy letelepedjek egy padra. Fogalmam sincs miért, de féltékenység fog el, ahogy látom őket egymáshoz simulni. Igyekszem emlékeztetni magam, hogy az én döntésem miatt alakultak így a dolgok, s elveszek egy pohárka pezsgőt az egyik arra cirkáló pincértől. Isten sem tudja miért, de képtelen vagyok elszakítani a tekintetemet a párocskáról. Egyre inkább forr bennem a düh, s legszívesebben elrántgatnám Cecilyt Dylantől. Ehelyett egyhelyben ülök, pontosan addig a pillanatig, míg Cecy bele nem mászik Dylan szájába, s úgy csókolja, ahogy még zárt ajtók mögött sem illendő. Gondolkodás nélkül pattanok fel, s vállammal Dylannek ütközve lépek el a tömegtől. Berohanok a házba, kiveszem a melltartómba bújtatott telefonomat, s tárcsázom az egyik taxi társaságot. Dylan már a mosdónál kap el, ahol igyekszem magamra zárni az ajtót, de betolakszik, s elállja előlem az egyetlen lehetséges menekülési útvonalat.
- Engedj ki! - Mordulok rá.
- Mi bajod van Chloe? - Kérdezi, s hangjából kihallom az álcázatlan élt.
- Szerinted normális, hogy engem hülyítesz, aztán Cecily szájába mászol?
- Én hülyítelek? Én léptem le másnap reggelre? - Szegezi nekem a kérdést, amitől forogni kezd a gyomrom.
- Semmit nem tettél azért, hogy másképp alakuljon!
- Mit tehettem volna? Elmentél, nem kerestél és azt sem hagytad, hogy én tegyem! Elzártál minden lehetőségtől, pedig én igazán akartam. - Ahogy beszél, hangjából eltűnik az ingerültség, s átveszi valami igazán más, amit nem tudok beazonosítani. - Én még mindig akarom! - Fejezi be, s gyengéden megcsókol. Egy pillanatra ismét a fellegekben járok, élvezem, ahogy ajka különleges táncot jár az enyémekkel, keringőznek jobbra, majd balra, hevesen, aztán lassan. Hajába túrok és érzem, ahogy mindketten felemelkedünk egy másik világ felé, s szikrázó napsütés cirógatja egybeforrt testünket. Aztán pedig minden sötét lesz, s elszakítom magamtól Dylant.
- Nem! - Kiáltom. - Nem játszhatsz csak így! Egyszer Cecily, utána pedig én. Nem vagyok egy ócska kis báb, amit kedvedre felhúzhatsz, mikor nincs más lehetőséged! - Sziszegem, s kirontok az ajtón. Meg sem állok a taxiig, beugrom a hátsó ülésre, s már csak Dylan távolodó alakját figyelem a hátsó ablakban. Dühös vagyok, őszintén dühös.

Mikor végre begurulunk a háztömbünk elé, kifizetem a sofőrt, minden jót kívánok neki, s lekapom magamról a magas sarkút. Egészen besötétedett már, így a villanyokat felkapcsolva robogok fel a harmadikra. A bejáratot kinyitva két levélke fogad a konyhapulton. Az egyik Maiától, a másik pedig Annabethtől, s bennük tájékoztatnak róla, hogy nem itthon töltik az éjszakát. Remek. Nem elég, hogy borzalmas a hangulatom, émelygek, még egyedül is vagyok. Igaz, még mindig jobb így, mint nézni Dylan képét. Levetkőzök, s egy szál fehérneműben bevágódok a tévé elé. Kapcsolgatok csak, míg meg nem szólal a csengő. Ingerülten csoszogok el a köntösömért, belebújok, s az ajtóhoz lépek.
- Mit akarsz? - Tárom ki az ajtót, anélkül, hogy figyelnék arra ki áll ott. Dylan invitálás nélkül bújik befelé, nem is foglalkozva a tiltakozásommal.
- Te teljesen hülye vagy? - Kiáltja el magát.
- Mit képzelsz magadról? - Kiáltok vissza.
- Egyszerűen csak fogd be, Chloe! - Rázza felém a mutatóujját. - Te beszélsz arról, hogy én játszok veled? Tisztában vagy vele, hogy mit tettél velem? Nem elég, hogy ott hagytál, megaláztál!
- Ó, te szegény, szenved a kicsi lelked? - Vágom hozzá az epés megjegyzést.
- Hallgass, Chloe! - Kiabál velem, s közben felém tart. Megrettenek a látványától.
- Ne gyere közelebb! - Figyelmeztetem, de mit sem használ. Nekiszegez a falnak és markába fogja az állam. Erősen tart, nem enged mozogni. Zihálok a félelemtől.
- Tényleg nem akarsz engem? Mondd ki és elmegyek - suttogja remegő hangon. Elengedi az arcomat, keze lehullik maga mellé. Óvatosan megsimítom az állát, mire rám emeli égetően kék szemeit. Közelebb hajolok, hogy megcsókoljam, ő pedig viszonozza. Hihetetlen érzés, ahogy magához húz, s lágyan a karjaiban tart. Mire feleszmélek már a selyemtakaróm édes érzése fogad, s ahogy a köntös, úgy vándorol le rólam a fehérnemű is, közben pedig egyetlen pillanatra sem szakad el a számtól. Óvatosan húzom le a válláról az inget, míg izmos karjaiba kapaszkodok. Lágyan harapdálja a nyakam, amitől felnyögök. Végül kibújik minden ruhájából, s már csak a selyemtakaró cirógatja felhevült bőrünket. A csípőmet markolja, igyekezve, hogy ne okozzon fájdalmat. Összekócolom a haját, ahogy beletúrok, libabőrös lesz az egész teste. Élvezem, hogy magamon érezhetem az izgalmát.
- Biztosan ezt akarod? - Búgja, s abban a pillanatban szétesik körülöttem a világ.
- Sosem voltam ennél biztosabb - suttogom, mire ismét csókban forrunk össze.

Kisvártatva lemászik rólam, a tárcájában kutat, közben van időm megszemlélni ezt a tökéletes férfit, akit félig-meddig magaménak tudhatok. Az izmos vállait, a hátát, a tökéletes alakját. Hatalmasat dobban a szívem, ahogy rajta legeltetem a szemeimet. Végül megtalálja az óvszert, s visszabújik mellém. Kezeimet a nyakára csúsztatom, s átkulcsolom. Dylan lágy csókot lehel ajkaimra és édes szeretkezésbe kezd. Egész testével nekem simul, a bordáim vonalát simogatja. Szőkés haja nedves az izzadtságcseppektől, de előszeretettel túrok bele egy-egy apró csók között.

- Csodálatos vagy, Chloe! - Morogja halkan a fülembe néhány gyors mozdulat között. Elolvadok attól az édes ízlelgetéstől, amivel a nevem betűit kiejti a száján. Legszívesebben lecsókolnám minden morzsáját az elmondott szavaknak. Hangja a fülemben búg, míg tempót nem vált. Kínoz minden mozdulata, ahogy a bőre súrolódik az enyémen, s testének édes parfüm és szeretkezés illata kúszik be az orromba. Hol az ő, hol a saját ajkamba harapok. Erőteljes mozdulatokkal lök be, abba a feneketlen kútba, amit orgazmusnak csúfolnak. De ez a szó kevés ahhoz, amit érezek. Mintha felrobbanna körülöttem a világ, s egy csillagszórókkal ívelt téren táncolnék. Megannyi sóhaj és mozdulat vesz minket körbe, képtelen vagyok fékezni magam, s bevallom, nem is akarom. Előszeretettel sikoltok bele a vállába, ahogy a csúcsra érek, s élvezettel hallgatom, ahogy a nevemet mormolva átadja magát a gyönyörnek.

Ahogy mellettem fekszik, ugyan az a szó visszhangzik a fejemben. Mámor. Mámorító érzés a tudat, hogy itt van, s az élmény, amit mindketten átéltünk. Egyszerűen nem tudok betelni a kettőnk kapcsolatával.

Valami nyomja a hátam, s mikor kiveszem, konstatálom, hogy a tőle kapott kis unikornis az. Elmosolyodom, s Dylan mellkasára fektetem. Az utcáról beszűrődő fényben is látom, ahogy széles vigyorra húzódik édes ajka.
- Szóval megtartottad - fordul szembe velem.
- Miért ne tettem volna? - Húzom fel a szemöldököm.
- Akkor engem is megtartasz?
- Egy életen át! - Felelek, mire egészen magához húz, s ismét csókolózni kezdünk. Lágyan simogatja mellem vonalát, egészen le a csípőcsontomig. Minden apró érintésnél úgy érzem, mintha áram csipkedné a bőrömet. Még mindketten nyirkosak vagyunk, de ez őt cseppet sem akadályozza meg a csókok kiosztásában. Továbbra is kényezteti a bőrömet, ám ezúttal visszafogottabban.

Alig bóbiskolok el, mikor hallom, hogy elfordul a kulcs a zárban. Valaki hazajött, mi pedig úgy fekszünk itt, mintha nem szeretők lennénk. Mert bármennyire is vonzódom Dylanhez, nekem egyelőre Brian a párom, ahogy neki Cecily. Óvatosan kibújok kedvesem érintése alól, felhúzom a köntösömet és kibattyogok.
- Szia álomszuszék! - Vigyorog rám Annabeth én pedig cseppet megnyugszom, hogy nem Maia érkezett.
- Kicsit halkabban! - Suttogom, ő pedig kérdőn néz rám.
- Úgy festesz, mint aki most mászott ki az ágyból egy alapos hancúr után - állapítja meg. - Ó, ne, ácsi! Brian itt van?
- Nincs - húzom el a számat, mire kikerekedik a szeme.
- Dylan?! - Teszi fel az egyértelmű kérdést, mire kínosan bólogatni kezdek.
- Azta, de rossz vagy - csap rá a fenekemre, miközben besétál a szobájába.

Magamba öntök egy pohár vizet, s visszatérek Dylanhez, aki már öltözködik.
- Elmész? - Kérdezem lemondón.
- Tudod, hogy muszáj - feleli, miközben csókot nyom a homlokomra. - De esküszöm, visszajövök. Ha megígéred, hogy te is.
- Megígérem - mosolygok rá, ő pedig vállára dobja a zakóját. A bejárati ajtóig kísérem, ahol erőteljesen karjába zár.
- Hihetetlenül jól éreztem magam - mondja, én pedig egyetértőn bólogatok. - Holnap hívlak!
- Azt nagyon remélem - folytok el egy ásítást. Szájon csókol, kétszer, s lesétál a lépcsőn, közben pedig mosolyogva vissza-visszanéz.

Annabeth már a nappaliban toporog.
- Ó, te kis cafka! - Neveti el magát, amitől én is kacagni kezdek.
- Beth, azt hiszem kedvelem - vallom be.
- Nem, nem kedveled, odáig vagy érte! Az arcod teljesen kivirult és mosolyogsz, mintha tökéletes lenne körülötted minden.
- Igen, azt hiszem, már tisztán látom az egészet.
- Pontosan mit is?
- Kár volt ebbe Briant belevonnom. Igazán kedvelem Dylant, ahogy ő is engem. Saját magamat kavartam meg a hülye képzelgéseimmel, hogy nem vagyok fontos számára.
- Ezek szerint elhagyod Briant?
- Már csak azt kell kitalálnom, hogy hogyan csináljam - sóhajtok, mikor valaki halkan, de erőteljesen kopogtatni kezd a bejárati ajtón. Az első gondolattól vezérelve, miszerint biztosan Dylan jött vissza, szinte repülök az ajtóhoz. Gondolkodás nélkül tárom ki az ajtót.
- Itt hagytál valamit? - Hadarom vigyorogva, ám Dylan helyett Brian meglepett arca fogad.
- Eltűntél. - Hangja ideges, látszólag nem érti a helyzetet.
- Igen... - erősen gondolkozom a válaszon. - Nem éreztem jól magam, így inkább hazajöttem. Nem találtalak, nem akartam a vendégsereg szemeláttára rosszul lenni. - Hazudom, s csak remélni tudom, hogy beveszi a gyenge mesét.
- Jobban vagy, kicsim? - Aggódik értem. Istenem, Brian, kérlek ne tedd!
- Igen, azt hiszem! - Rámosolygok, de kisüt belőle a bűntudat. Ám erre oda sem figyel, csak odalép hozzám, tenyerébe fogja az arcomat és lágyan megcsókol. Teljesen ledöbbenek, ahogy ajka megérinti az enyémet, ledermedt testtel állok előtte. Néhány pillanat után szerencsére elhúzódik, de amit aztán mond, végleg pofon vág.
- Chloe, én tényleg, igazán kedvellek téged! Ha valami bajod esne, én... - elfolytja magában a szavakat, de ökölbe szorul a keze.
- Semmi bajom, Brian, tényleg! - Győzködöm, mire rám pillant azokkal a barna szemeivel.
- Holnap hívlak! - Ígéri, s újabb csókot nyom a számra. Ezt sem viszonzom.
- Jó éjt - mondom erőtlenül.
- Szép álmokat, kedvesem! - Felel, s lerobog a lépcsőn.

Sietősen csukom be magam után az ajtót, s háttal neki lecsúszok egészen a földig. Annabeth velem szemben áll, tátott szájjal pislog. Tapintható a lakásban a feszültség, egyikünk sem képes feldolgozni az imént történteket. Végül térdemre hajtom a fejem és magam elé motyogok.
- Azt hiszem, hatalmas bajban vagyok!

Képek: google

Kedves olvasóim!
Első körben szeretném nektek nagyon-nagyon megköszönni a feliratkozásokat, a kommenteket facebookon, illetve itt, valamint Wattpadon is! El sem hiszitek, hogy mennyi erőt és szeretet kapok tőletek!
Másod sorban hihetetlen öröm, hogy alig 2 napja került fel Wattpadra a történetem, s már a 19. helyen áll romantikus kategóriában a toplistán!
Harmadrészt pedig ezúton is szeretnék nagyon boldog 18. születésnapot kívánni egyik olvasómnak, Farkas Fanninak! :)

Most pedig átadom a terepet Chloenak és Dylannek!

Wattpad link:
https://www.wattpad.com/171431606-net-kaland-5-fejezet-%C3%B3-mr-leary

Figyelem! A fejezet obszcén szavakat tartalmaz!

Chloe

- Még mindig nem tudom felfogni, hogy egyszerűen csak ott hagytad…- méltatlankodik Annabeth.
- Pedig igazán felfoghatnád végre – csapom le a kávésbögrét az asztalra.
- Hű, de hisztis valaki ma reggel – csattan fel Beth, s hozzám vágja rózsaszín nyuszis mamusza egyik felét, a plüss lazán pattan le rólam.
- Egyszerűen nem akarok róla beszélni, oké? – Sóhajtok fel, s elcsoszogok mellette egészen a szobámig. Bosszúsan, trappolva jön utánam, amikor megszólal a csengő.
- Ez megmentett! – Rivall rám, s kivágja a bejárati ajtót. – Miben segíthetek?
- Te ki a franc vagy? – Hallom az ismerős, arrogáns hanghordozást, s kirontok kettejük közé, mielőtt komplett háborút indítanak el.
- Maia! – kiáltok fel csoporttársamat látva. – Bőröndök?
- Chloe – biccent felém vigyorogva. – Szabad még a szoba?
- Ami azt illeti… - kezdeném, de már be is sétál a cuccaival együtt a nappaliba. Szaggatott farmernadrágot visel, tornacipőt, szegecsekkel kirakott mellényt és laza felsőt. A tavalyról már jól ismert fekete rasztafonatait tűzvörös loknikra cserélte.
- Ki a szöszi? – Bök barátnőm felé, mire az durcás képpel válaszol.
- Annabeth Flynn, szolgálatára… hölgyem – teszi hozzá gúnyosan.
- Maia Stevens – veti oda félvállról és abban a pillanatban rá is kell döbbennem, hogy tökéletes ellentétet alkotnak.
- Hova tűntél Maia? Kerestelek első nap, de… - mindig a szavamba vág. Baromi idegesítő szokás!
- Európában turnézott az egyik kedvenc bandám, hát követtem őket. Tegnap éjjel volt az utolsó koncertjük a nyáron, nem hagyhattam ki – magyarázza.
- Tegnap Chloe is jót bulizott, nem igaz? – Beth epés megjegyzésétől a plafonon vagyok.
- Fogd be! – Dörrenek rá, de mit sem használ.
- Részleteket akarok! – dobja le magát Maia a kanapéra.
- Álmai pasija ledöntötte a lábáról, mire ő ott hagyta.
- Hogy hívják az ipsét?
- Dylan Cooper.
- Dylan Cooper, mi?! – Horkant fel Maia.
- Ismered? – Kérdezzük egyszerre döbbenten Annabethel.
- Ami azt illeti egyszer kavartam az egyik haverjával – von vállat a vörös hajú.
- Pff, ribanc. – Csúszik ki Beth száján.
- Nem lehet mindenki prűd picsa. – Vág vissza Maia, amiből kitör egy kisebb fajta macska-harc, mely már az első perctől forrt kettejük között. Kit akarok becsapni? Pusztán 10 perce vannak összezárva, már egymást ölik. Nem is foglalkozok a két ordítozó lánnyal inkább a saját gondolataimba révedek, s beballagok a menedékembe. Bebújok a paplan alá és hallgatom, ahogy az eső kopog az ablakomon. Egész éjjel esett, talán az időjárás harmóniában van az érzelmeimmel. Persze magamnak okoztam az egészet, de eszemben sem volt nemet mondani Dylannek. Hihetetlen volt érinteni a bőrét, érezni arcán szőkés borostáját, hajába túrni, csókolni a száját. Megőrültem attól, ahogy a karjaiban tartott és magaménak tudtam. Akkor és ott nem számított semmi más, csak az, hogy vele legyek. De be kell lássam, hogy ez egy nem működő kapcsolat, hiszen egy ábrándba szerettem bele, egy férfi elképzelt valójába. Dylan pedig nem Coop3r, annak ellenére, hogy a kettő egy személy. Lehetetlen, hogy pontosan olyan legyen, mint elképzeltem. Erősen tudatosítom magamban, hogy az csak egy álomkép, amiből jobb, ha minél előbb kiábrándulok. Fejemre húzom a takarót, behunyom a szemem és pontosan látom magam előtt az éjjel történteket. Azt, ahogy kihámozott a ruháiból, ahogy végigcsókolta a vállam, az egész testem. Harapta a számat, beletúrtam a hajába és karmoltam a hátát. Színtisztán érzem még mindig, ahogy meztelen testünk egybe olvadt, s lágy sóhajjal adtuk át magunkat az élvezeteknek. A bőröm libabőrös lesz az emlékekre, s izgalmam csillapításaképp előbújok a takaró alól. Arcom izzik a rá kiült pírtól, s nem bírok magammal. De bármennyire is akarom őt, el kell engednem. Mert semmi értelme annak, hogy olyan álomba hajszolom magam, ami úgy is katasztrofális véget érne. Számunkra nincs jövő, ezzel ő is pontosan tisztában van.

Megcsörren a telefonom: Dylan hív. Nem veszem fel, biztosan ugyan azt mondaná, amit én neki. Hiba volt, nem lett volna szabad megtennünk, akármennyire éreztük ott és akkor helyesnek. Mélyet sóhajtok, s hagyom, had csörögjön. Az 5. hívás után feladja, én pedig elmorzsolok néhány könnycseppet a kettőnk röpke múltjának.

- Szia, édes! – Jön be hozzám később Beth a szobába. – Hogy vagy?
- Hogyan is lehetnék? – Ülök fel az ágyamon, s a falnak döntöm a hátam.
- Maia a konyhában vár. Azt mondta, hogy szeretné kibérelni a szobát, de hiába mondtam neki, hogy én már megtettem, valami rókalyukat emlegetett.
- Hát persze, a lyuk – mosolyodom el, s kimászom. A hideg parketta szinte sokkolja a lábujjaimat.
- Beavatnátok? – Kérdezi Annabeth tanácstalanul, mikor megölelem Maiát. Még tavaly találkoztunk a kampuszon, mikor beült mellém az egyik előadáson. Azonnal megkedveltem a vadóc nőt.
- Gyere, Vadócka, ugrasszuk ki a nyulat a bokorból – kacsintok Maiára.
- Aha, mert, hogy rókalyuk… Én is értem ám a poént! – Féltékenykedik Beth.

Ugyan emeletes házban lakunk, de miénk a tetőtér. Az egyik szekrény mögött pedig különös világ rejtőzik, valami hasonló, mint Narniában, persze beszélő oroszlánok és kentaurok nélkül. Maiával nekiveselkedünk eltolni az egyik nagy cseresznyeszínű könyvespolcot, Beth pedig húzni kezdi. Nehezen, de sikerül kiszabadítanunk a mögé rejtett díszes faajtót.
- Azta! – Tátja el a száját Annabeth.
- Bizony – vigyorgok rá, majd kinyitom az ajtót és felsétálok a mögötte lévő csigalépcsőn. Egy apró, de otthonos kis szobába vezet a néhány lépcsőfok, mely gyönyörű faborítást kapott, s egy hatalmas kovácsoltvaságy foglalja el a nagy részét. Maia lehuppan az ágyra, egyből kényelembe is helyezi magát.
- Na, mennyiért adod ki a Rókalyukat nekem?
- Hagyd, majd megbeszéljük – legyintek, s lerobogok a lépcsőn.
- Én erről miért nem tudtam? – Mérgelődik Annabeth.
- Megfeledkeztem róla – vonom meg a vállam, s a hűtőhöz lépve kiveszem a tejet, tálkába öntöm, bele pedig Chocapicot.
- Kösz, hogy megkínálsz! – Duzzog tovább.
- Még, hogy én vagyok ma hisztis… - mondom és lehuppanok a kanapéra. Bekapcsolom a tévét, s valami idétlen szappanoperát kezdek nézni unalmamban. Szombat délután, én pedig a itt görnyedek. Szívás. Igazi egyetemista élet!

Nem sokkal később Maia robog le a lépcsőjén, bevágva közém és az unalmas műsorom közé.
- Öltözz, bulizni megyünk! – Szinte csillognak a szemei.
- Én? – Horkantok fel, s végig nézek a lila, macskákkal díszített pizsamámon.
- Rád fér egy kis átalakítás, az biztos – húzza el a száját, s gondolkodni kezd. – Mit szólnál némi ombrehoz?
- Mit csinálsz? – Pislogok rá.
- Ó, ember, hol élsz te? Nem hallottál még az ombre hajfestésről? Tudod, amikor átmenet van a hajadban két szín között…
- Ja, hogy az! – Kezd rémleni valami, hogy a kampuszon mindenkinek hasonló a frizurája. Az összes barna hajú lány szőke hajvégekkel érkezett vissza a nyári szünetről.
- Lehetne, mondjuk fekete a teteje, az alja pedig maradna természetes. – Mondtam már, hogy Maia önjelölt fodrász? Nem? Persze, hogy nem… - Csinálhatom hajszínezővel is, úgy néhány mosás után nem fog látszani – forgatja a szemeit.
- Csináld – vonok ismét vállat, közönyösen fogok fel ma mindent.
- Tényleg? – Szinte repked örömében, s már hozza is a kis felszerelését, köztük a laptopját, a telefonját és a hajfestős cuccait. Elindítja Adam Lambert - Ghost town című számát, leültet a konyhaasztalhoz, s hajamat kifésülve festeni kezdi.

- Mi ez a nagy mulatozás? – Masírozik ki Annabeth a szobájából egy almát majszolva. – Hűha! – Teszi hozzá, mikor meglátja feketében és aranybarnában pompázó loknijaimat.
- Dögös lett, nem? – Vigyorog hol rám, hol Bethre Maia.
- Fekete?
- Fekete! – Vágom rá határozottan, már-már büszkén.
- Hova is készültök? – Dobja ki a szemetesbe az almacsutkát.
- Igen, hova is? – Fordulok Maia felé érdeklődve.

New York egy eldugott utcájában ácsorgunk, vörös csipkeruhám alá befúj a hideg szél, a bőrkabát mit sem használ. Annabeth mellettem vacog rózsaszín mini ruhájában, Maia pedig a kidobóval alkudozik. Odabentről hangos elektronikus zene szűrődik ki, a sorban mögöttünk néhány túlcicomázott lány táncol. Percek telnek el, mire nagy nehezen bejutunk a díszes terembe, melyben egy bizonyos Brian Leary 27. születésnapját tartják. Maia váltig állítja, hogy meg vagyunk hívva, de fogalmam sincs róla, hogy ki a srác. Magas sarkúmban a ruhatárhoz battyogok, s leadom a saját, illetve a lányok kabátjait. Már a bárpultnál találom meg őket, Beth hosszú lábait keresztberakva Martinit kortyolgat, majd a benne lévő olajbogyót forgatja a nyelvén, Maia pedig egy vonzó, 25 év körüli férfival beszélget, közben pedig fenékig érő haját lóbálja. Még mindig nem tudom felfogni, hogyan került ez a hajzuhatag a raszta helyére.
- Egy korsó csapolt sört kérek – mondom a pultosnak, mire az végig mér.
- Elmúltál már 21?
- Netán a személyimet nem kéred? – Vetem oda az epés választ.
- Nem épp kifinomult ital egy ilyen szép hölgynek – próbál udvariaskodni.
- Úgy nézek ki, mint akit ma érdekel a kifinomultság?
- Bocs, jégkirálynő! – Csapja le elém a hideg italt, majd hátat fordítva ott hagy. Ma mindenki idegbeteg? Vagy talán csak én vagyok túl hisztis… Még mindig bennem van a Dylannel töltött éjszaka. Na, nem! Ezt most rögtön ki kell vernem a fejemből… Elindulok Beth felé, de már nincs egyedül. A szememet forgatom, hihetetlen, hogy mindenki flörtöl, én pedig magányosan ácsorgok a söröm kíséretében. Leülök a bárpult végébe, körbe nézek, hogy valaki figyel-e, majd magamba döntöm az egész korsó italt. Az asztalra csapom, jelezve, hogy kérem a következőt, helyette azonban egy adag whiskey jelenik meg. Jellegzetes illata azonnal megcsapja az orromat, de gondolkodás nélkül iszom egyiket a másik után.

Néhány ital után már kellőképp jól érzem magam, s egyhelyben ülve dobolok a bárszék szélén a lábammal, s énekelem a lejátszott dalokat, míg meg nem hallom Robin Schulz Sugar című számát. Leugrok a székről, s igyekszem egyenesen a táncparkett közepére férkőzni. A tömeggel együtt kezdek táncolni a ritmusra, behunyom a szemeimet, átadom magam zene lüktetésének. Kisvártatva egy izmos testet érzek az enyémnek feszülni, egy pillanatra átfut az agyamon, hogy olyan érzés, mintha Dylan lenne, ám fejemet felé fordítva egy másik férfit látok. Hozzám simulva énekel a fülembe, hangja kellemes, férfias. Még néhány számon keresztül táncolunk, majd megfogja a kezem és ismét a bárpultnál találom magam. Kikér két koktélt, s habár fogalmam sincsen róla, hogy micsoda, kortyolgatni kezdem. Hihetetlenül jól esik a gyümölcsös íz a tánctól felhevült testemnek.
- Hogy hívnak? – Kérdezi néhány hatalmas korty után. Csak most látom, hogy mennyire ki van gyúrva, fehér ingjén átütnek az izmai. Fekete csokornyakkendője kiemeli arcán a borostát, fehér fogai pedig rikítanak a félhomályban, ahogy rám villantja csábos mosolyát.
- Chloe Garcia – nyújtom felé a kezem.
- Örülök, hogy megismerhetlek – feleli, s ahelyett, hogy kezet fogna velem, felemeli kinyújtott karom, s apró csókot lehel a kézfejemre. – Brian Leary vagyok.
- Ó, az ünnepelt! – Világosodok meg. – Boldog születésnapot!
- Hidd el, boldoggá tetted – vigyorog tovább, én pedig elpirulok, s csak reménykedni tudok benne, hogy nem látja, mennyire zavarba hozott. Kínos csend telepedik ránk, bár nem tudom eldönteni, hogy pillantása elismerő, vagy csak vágyakozó. Röpke gondolkodás után azonban rájövök: teljesen mindegy, míg így bámul rám. Keresztbe fonom lábaimat és áldom az eszemet, amiért indulás előtt leborotváltam őket…
Percekig csak kortyolgatom a koktélomat, míg Maia le nem ragad mellettem.
- Brian! Ezer éve… - öleli át újdonsült hódolómat.
- Hogy vagy Maia? – Mosolyog rá barátnőmre a férfi.
- Kösz, remekül – kacsint rá. – Látom, jól szórakozol az én kis lakótársammal – bök oldalba, amitől kis híján kiesik a kezemből a pohár. Azt hiszem sokadik italomnál járva ideje lenne befejezni.
- Hol dugdostad eddig előlem Chloet?
- Persze, hogy aztán kedvedre játszhass, mi?
- Ugyan már, Maia, hiszen ismersz! – Mentegetőzik a férfi.
- Igen, ismerlek Brian, pontosan ezért mondtam – telepedik le közénk a vörös hajú. Beszélgetésük felét már fel sem fogom, kóvályog a fejem.
- Elnézést, ki kell mennem a mosdóba – mondom, s igyekszem kibotorkálni, mielőtt kidobnám a taccsot. Körülöttem a világ lelassul, csak vonagló testeket és villódzó fényeket látok. Meg egy Dylanre emlékeztető alakot a sarokban ücsörögve. Tényleg túl sokat ittam, már képzelődöm is…
Épp, hogy beérek a mosdóba, s van időm a vécékagyló fölé hajolni, mikor kijön belőlem minden, amit ma fogyasztottam. Percekig csak öklendezek, undorodom a belőlem feljövő italok egyvelegétől. Beth kezd dörömbölni az ajtón.
- Chloe, jól vagy?
- Kicsit sokat ittam – mondom, miközben kinyitom a reteszt. Kitárja az ajtót és lerogy mellém.
- Szörnyen festesz!
- Úgy is érzem magam – felelek, s újabb adagot ürítek a gyomromból.
- Tessék, víz – húz elő a táskájából egy kis üveg ásványvizet. Lassan kezdem kortyolgatni, élvezem, ahogy lehűti a felmart nyelőcsövem.
- Köszönöm – motyogom, míg Beth simogatja a hajam.
- Hát, most legalább bepótoljuk azt a három évet, amit kihagytunk. Bár jobb lett volna nem a lerészegedéssel kezdeni.
- Annyira sajnálom! – Zokogni kezdek, s magam sem tudom, hogy kihez szól a mondandóm. A szívem mélyén Dylanhez, amiért ott hagytam, de azt is sajnálom, hogy Bethel éveket veszítettünk el, míg az apja valami luxus prostit magasztalt. Pillanatok alatt törik össze körülöttem a védelmező burkom, s magamba roskadva lépek át egy másik dimenzióba. Még hallom, ahogy Annabeth a nevemen szólít, de reagálni nem tudok.

Később egy lesötétített autó hátsó ülésén térek magamhoz. Jobbra, majd balra kapkodom a fejem, hogy merre járhatok, míg észre nem veszem a mellettem ücsörgő Briant.
- Elájultál – mondja lágy hangon.
- Sajnálom, nem így terveztem az estét. Azt hiszem tökéletesen sikerült bemutatkoztam.
- Ugyan, mindenkivel előfordul, hogy többet iszik a kelleténél – mondja, s szájához emeli a pezsgős poharát. Megigézve nézem, ahogy ádámcsutkája fel-le jár, mikor kortyolja a gyöngyöző italt, aztán pedig lágyan lenyalja ajkáról a maradékot. Észre sem veszem, hogy alsóajkamba harapok, míg hozzá nem ér, s ki nem húzza az érzékeny bőrt a fogaim közül. Zavaromban igyekszem elterelni a témát.
- Maia és Annabeth hol van?
- Az előttünk lévő autóban – mutat előre, miközben egy gomb segítségével lehúzza a térelválasztó üveget. Egy egyenruhát viselő férfi vezeti a kocsinkat, aprót biccent a visszapillantó tükörbe, majd Brian is válaszul, azzal pedig ismét felemelkedik a sötét fal. Tökéletesen el vagyunk szigetelve a világtól, egy percre a fejembe ötlik a gondolat, hogy talán azt sem hallaná senki, ha kiáltanék. De miért is tenném? Brian úriember, ha rám akart volna mászni, már megtehette volna.

- Nem kívánsz? – Legszívesebben az ajtóba verném a fejem, amiért ezt képes voltam hangosan kimondani. Értetlenül néz rám, úgy érzem, magyarázkodnom kell. – Ki voltam ütve és te nem tettél semmit.
- Úgy nézek ki, mint egy nekrofil?
- Ne haragudj, én…
- Ha tudnád, mit tennék veled – fogja arcomat jobb markába, enyhén szétnyílt ajkakkal nézek a szemébe. Egyszerűen megigéz az a csokoládébarna szempár. Annyira más, annyira különleges.
- Miért nem teszed? – Suttogom, de választ már nem kapok. Az autó beparkol, Brian kiszáll, begombolja öltönyét, s átsétál az én oldalamra, hogy kinyissa az ajtót. Botladozva szállok ki, ő pedig gyengéden karjába von, hogy ne essek el. Még látom Maiat és Betht, ahogy eltűnnek a bejárati ajtó mögött, de tárva hagyják azt előttünk. Brian a karjaiba kap, így sétál fel velem a harmadik emeletre. Arcomat a vállába temetem, egyrészt biztonságban érzem magam, másrészt pedig bődületesen isteni az illata.

Meg sem áll az ágyamig, leültet, leveszi rólam a cipőmet és rám húzza a takarót. Az ágy szélére telepedik, csókot nyom a homlokomra.
- Bátorkodtam beütni a telefonodba a számomat. Megtennéd, hogy ha felébredtél felhívsz?
- Mi lenne, ha nem mennél el?
- Te is tudod, hogy most az alkohol beszél belőled.
- Talált süllyedt, Mr. Leary!
- Szép álmokat Chloe! – Mosolyog rám hibátlan fogsorával még búcsúzóul, én pedig megrészegülten borulok álomba.

Ám álmomban a megnyugvás helyett nem látok mást, csak Dylant és a csókjait, ahelyett, hogy Brian csalogatna magához. Bármennyire is próbálok menekülni az álomképek elől, csak is ő jár a fejemben. Már pedig sürgősen el kell felejtenem, ha valaha is normális kapcsolatot akarok kezdeni. De miért ne lehetne épp Dylan a tökéletes férfi számomra? Hát, azt hiszem erre a választ csak Mr. Leary tudhatja…

Dylan

Az egész rohadt napban csupán néhány dolgot gyűlölök. Az első, hogy felébredtem és Chloe nem volt mellettem. A következő, hogy hiába hívtam telefonon, nem válaszolt. A harmadik, hogy Collin meggyőzött: menjek el valami haverjának a születésnapi partijára. A negyedik, hogy Cecily volt az első, aki kiszúrt a bárpult mellett és rám ragaszkodott. Végül egy félreeső boxba menekültem előle. És az utolsó. Gyűlölöm, hogy nem volt bátorságom behúzni annak a kreténnek – ünnepelt ide, vagy oda -, amiért a táncparketten fogdosta Chloet. Mi több, gyűlölöm, hogy Chloe épp Brian Learyért, a dúsgazdag, elkényeztetett seggfejért dobott.

Képek: google