Chloe

Valamivel reggel 7 óra után ébredek fel. Az első dolgom megnézni a hívásnaplómat, hogy valóban beszéltem-e Coop3rrel. Vagyis Dylannel. Őszinte mosollyal az arcomon konstatálom, hogy ténylegesen megtörtént, s nem álmodtam csak az egészet. A hívás hajnali 3 után szakadt meg, a hangjára aludtam el. Most pedig mosolygok, mint valami idióta.

Ez a nap különleges. Ma lesz a majdnem-randim Dylannel, délutánra pedig Annabetht várom, hogy beköltözzön végre. A fürdőszobában elvégzem a napi rutinomat, zuhanyzás, fogmosás és egyebek, majd megfésülőm hosszú, szőkésbarna hajamat és laza hullámokba csavarom. Némi arcpirosító, tökéletes macskaszemek, szempillaspirál és kész is. Felkapom az asztalról a kikészített pitét, majd elindulok az egyetemre. Ránézek az órámra, pontosan időben vagyok, berontok a könyvtárba, egészen a megbeszélt helyre, ám a sötétben elrejtett asztal nem üres. Egy kisebb, levendula színű unikornis ül a tetején, rajta egy cetlivel: Chloenak Dylantől. Körbenézek, de nem látok semmit, s bármennyire is hülyén nézhetek ki, magamhoz ölelem a kis jószágot. Az órámra pillantok, már 8:48 van, így kiszaladok a könyvtárból, egészen az első óráim terméig. Aztán csak ábrándozok, oda sem figyelve az előadásokra.

Dylan

Collin egész délelőtt azzal cseszeget, mennyire idétlen vagyok ezzel a pitével a kezemben. Kurvára nem értékelem a mondanivalóját, leginkább azért, mert baromi korán keltem, hogy Chloenak megvegyem azt a plüss unikornist. Fogalmam sincs, miért épp lilát választottam, de úgy gondoltam, ennek örülne. Mondjuk még szerencse, hogy ez a marha nem látott vele, most amiatt baszogatna.

Beülök az utolsó órámra, Anatómiára Mr. Rochesterrel. Szokásomhoz híven az utolsó előtti sort választom, Collin ledobja magát mellém. Mr. Rochester sétál el mellettem, mikor már mindenki beült, s fennhangon megszólal:
- A szemeszter első órája, én meg máris sütit kapok?! Nahát! – csapja össze a tenyerét.
- Ki kell ábrándítsam Tanár Úr, de ez az enyém – felelem ellentmondást nem tűrő hangon.
- Á, vagy úgy! Kitől kapta? – sétál lefelé a lépcsőkön, míg várja a válaszom, így már majdnem kiabálnom kell, hogy lent is hallja.
- Szívem hölgyétől, uram! – Vigyorgok rá.
- Hogy hívják, fiam?
- Dylan Cooper – felelem.
- Szerintem inkább marha – röhög mellettem Collin, mire zúgolódni kezdenek a diákok.
- Csak szerelmes! – kiáltja a tanár, majd zavartalanul folytatja az óráját.

Kisvártatva egy sms miatt rázkódik meg a padom.

Nagyon tetszik az inged Dylan Cooper. Elárulod hol vetted?

Az üzenet mellett Chloe neve villog, szemöldökömet összevonva nézek körbe a teremben.

Ha előbújsz, még neked is adom!

Írom neki a választ, s közben továbbra is a tömeget kémlelem, de semmi mozgást nem vélek felfedezni.

Ha előbújnék, akkor nem lenne elég izgalmas. Márpedig én szeretem az izgalmakat. És te Dylan?

Ez most szórakozik?!

Izgalmasabb lenne, ha ezt szemtől szembe mondanád, Chloe.

Nagyon tetszett az unikornis, köszönöm.

Témaváltás, megint, de én nem akarom abba hagyni az előzőt.

Hol bujkálsz, hercegnő? Esküszöm, a koronát rajtad hagynám!

Ó, Dylan… talán az inged rajtam mégis csak jobban mutatna. Akkor kölcsönadnám a koronámat is.

Szóval így játszunk? Hát legyen, Chloe, de esküszöm: megtalállak! Akkor viszont véged, elevenen foglak felfalni!

Halk kuncogást hallok kicsit előrébbről, de nem tudom beazonosítani a pontos helyet. Ez jó, Chloe, nevess! Nevettesd meg Dylan!

Ó, szóval kannibál? Na és mi van azzal, hogy a szíved hölgye?

Ó, édesem, tán verset mondjak, hogy elhiggyed? Repülj elém királylány, akár pegazus hátán, szar vagyok a rímekben, de így legalább nevethetsz. :)

Csilingelő nevetést hallok, Mr. Rochester pedig mintha hallaná a gondolataimat, felszólal.
- Kisasszony, min nevet?
- Én…én… sajnálom… - mentegetőzik valaki.
- Hogy hívják?
- Chloe Garcia – feleli halkan, de késő, észrevettem. Vigyorogva bámulom törékeny testét.
- Tán maga is szerelmes? Esküszöm, összekötöm magát meg Mr. Coopert, ha még egyszer megzavarja az órámat!

Chloe nem felel, csak ül ott, engem nézve. És akkor döbbenek rá. Van, akinek csak úgy se szó, se beszéd besétál az életébe a szerelem, de van, ahol nincs arra sem szükség, hogy felálljon. Mert ott ül ő, pontosan 5 sorral előttem, 3 székkel jobbra, s őrjítő kék szemei beleégnek a szívembe, a lelkembe, a testembe. És én csak bárgyún vigyorgok rá, mint egy új játékot kapott kisgyerek, miközben a fejemben trombiták harsognak és egy őrült fazon azt kiáltja: Hello szerelem!

Péntek

Dylan

Szerdán láttam utoljára, azóta csak a hangját hallottam. Bár, ha ezt mondom, hazudok. Minden egyes éjjel vele álmodom. Égkék szemei ragyognak, ahogy rám néz, alsó ajkát harapja, meg akarom érinteni. Fenéket érinteni! Csókolni, pont úgy harapdálni, mint ő. Érezni, igazán, minden porcikáját.

Türelmetlen vagyok.  Már-már kibírhatatlan. Bődületesen idegesítő, állítólag. Chloe tehet róla, hiszen egész nap csak rajta jár az eszem. Ó, öcsém, fel kéne nőnöm! Normális vagyok? Collin szerint ez a „punci-effektus”, mikor annyira gerjedsz egy nőre, hogy folyamatosan rajta lógnál. Nos, szerintem kurvára fáj az állkapcsa. Valahogy nem értette, miért is basztam pofán a kijelentéséért. Én pedig nem értem, miért lepődött meg. Ördögi kör, haver, ördögi kör…

Mostanában kicsit agresszív vagyok. Már azon agyalok, hogy tetoválást csináltatok, meg feketére festem a hajamat és a körmömet. Collin szerint ritka nagy fasz vagyok, ha megcsinálom. Szerintem még mindig nem érti a poént ez a gyökér. Az mondjuk igaz, hogy manapság ölni tudnék azért, ha valaki mást is meglátok Chloe mellett. Igaz, még mindig nem jutottunk el odáig, hogy a kampuszon is beszéljünk egymással, vagy közelebb üljünk le, de ő az enyém. Ha most még nem is, de egy nap mindenképp az lesz.

Csodálom, hogy a pillantásom nem éget lyukat abba a csinos kis hátába. Nem tudom levenni róla a szemem, olyan nekem, akár szúnyognak a fény. Addig vonzza, míg a közelébe érve szénné nem ég. Érte akár meg is égnék, esküszöm.

Egy halványkék ruha van rajta, teljesen a felsőtestéhez simul, pontosan látom benne minden lélegzetvételét, s akarva-akaratlanul is, hozzá igazítom az enyémet. Barna haja lágyan omlik a testére, azon kapom magam, hogy megint rossz úton járnak a gondolataim. Talán Collinnak igaza van. Tényleg megbolondulok.

Az órának vége, csak Cloe után lépek ki a teremből. Collin félrehív valami idióta buli miatt, amit feltétlenül meg akar beszélni velem. Addig követem Chloe-t a szememmel, míg be nem fordul a sarkon, akkor viszont rám néz, angyali arcán mosoly jelenik meg. Megnyugszom, így már képes vagyok mással is foglalkozni. Még ellátogatok Mrs. Adkens irodájához, hogy beadjam a betegjogokról írt ötezer szavas esszémet és vége a hétnek. Az egyetlen bosszantó benne, hogy még távolról sem csodálhatom otthonról Hercegnőt.

Ahogy kiérek az épületből, konstatálom, hogy szakad az eső. A motoromhoz kullogok, átvetem rajta a lábamat, felteszem a sisakom, gyújtást adok, s már éppen hajtanék el, mikor egy kék szoknyát látok megvillanni az félhomályban. Több sem kell, már repesztek is felé.
- Elvigyelek? – Kérdezem, ő pedig értetlenül mered rám, mindaddig, míg meg nem szabadulok a fejfedőmtől. Ajkai apró O-t formálnak, pontosan annyira áll meg az én szívverésem is, mint az övé. Felé nyújtom a sisakot és mélyen a szemébe nézek. – Haza viszlek, Chloe.
- Nincs nálam lakáskulcs – motyogja, miközben óvatosan felém nyúl. – A barátnőm elhagyta az övét, az enyémet vitte el, úgy volt, hogy értem jön, de…
- Csak ülj fel, kérlek! – Nézek rá esedezve. – Egy bögre forró tea mellett elmesélhetsz nekem bármit, de ne a szakadó esőben tedd, amikor megfázhatsz. – Szó se róla, teszi a dolgát, csendben fejébe húzza a bukót, mögém ül és átkarolja a felsőtestemet. Komoly önuralomra van szükségem, hogy ne forduljak meg és…
- Pedig úgy hallottam igazán jó orvostanhallgatókat nevel ki a NYU – incselkedik. Mélyen, reszelősen szívom be a levegőt, egy kitörni készülő vulkán izzik bennem, így inkább gázt adok, és ezerrel hazáig robogok, áthágva annyi szabályt, amennyi csak útba esik. Úgy érzem, ha nem kapok némi távolságot, akkor hülyeséget fogok csinálni. Márpedig két lehetőségem van. Az első, hogy a falnak szegezem és megcsókolom. A második pedig, hogy nem állok meg a csóknál. Ó, nem, de még mennyire, hogy nem.

Mire a lakásomhoz érünk teljesen eláztunk, beállok a mélygarázsba a motorral, s már fordulnék Chloehoz, hogy segítsek a bukósisakkal, de ő már rég levette. Meglepve nézek rá, ő pedig vállat rántva felel.
- Régen apának is volt egy Simsonja, szerettem vele motorozni.
- Sosem meséltél róla – ráncolom a homlokom, de valójában nincs bennem harag.
- Sosem mesélted, hogy szereted megszegni a szabályokat – vág vissza.
- A jelzőlámpákra, vagy kettőnkre gondolsz? – lépek hozzá közelebb, amivel a garázs falának szegezem.
- Pontosan tudod, hogy mire gondolok – suttogja, s kissé lebiggyeszti halványrózsaszín ajkait. Már-már ott tartok, hogy megcsókolom, mikor szemeit lehunyva remegni kezd. Fogalmam sincs, hogy amiatt remeg, mint én, vagy csak fázik, így inkább megrázom a fejem, elterelve a gondolataimat, s kézen fogva felvezetem a lakásba. Ezúttal áldom az eget, amiért Collin nem szándékozik ma korán hazajönni.

Kinyitom a bejárati ajtót, beviharzok a szobámba, előveszek egy tiszta törölközőt, pulcsit, szabadidőnadrágot, pólót és Chloe kezébe nyomom.
- A fürdőszoba itt van, - mutatom neki – ha gondolod, zuhanyozz le, vagy ami jól esne. Szereted a teát? – kérdezem. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire furcsán néz rám, de nem tehetek róla. Le kell foglaljam magam ahhoz, hogy ne a vizes ruháját firtassam, ahogy ráfeszül makulátlan, világos bőrére.
- A tea jó lesz, köszi – mondja és beballag a fürdőszobába. Pár percig feszengve várakozom, míg meg nem hallom bentről a víz csobogását. Pontosan 1 percre nyugszom csak meg teljesen, mert abba az idióta fejembe ötlik a gondolat, miszerint éppen ott áll az én kádamban anyaszült meztelenül álmaim nője. Ököllel a konyhapultra csapok, a rajta lévő poharak összekoccannak.
- Minden rendben? – hallom édes hangját.
- Persze – kiáltok vissza. Elveszek az asztalról egy poharat, megtöltöm vízzel és kortyolgatni kezdem, hátha a hűs nedű lehűt engem is. Ennek ellenére azok a szemét kis dögök a gyomromban csak repkednek.  Így hát fogom, s a pohár egész tartalmát az arcomba fröcskölöm.
- Ejha, nem volt elég a hideg zuhany? – Összerezzentem a hangjára. Vajon mióta állhat ott? Hiszen az előbb hallottam, hogy még folyt a víz. - És a tea?
- Elfelejtettem - vallom be.
- Semmi baj, nem érdekes! - cirógatja meg a karomat.
- De, én csak… - nyelem el a szavaimat inkább. – Mindjárt jövök! – Mondom, s beviharzok mellette a szobámba. Ledobom a vizes ruháimat a sarokba, felveszek egy szürke szabadidőnadrágot, hozzá fekete pólót. Beletúrok a vizes hajamba, így megyek ki Chloehoz.

A konyhában áll, néhány almát szel gerezdekre. Hihetetlen, hogy mennyire otthonosan érzi itt magát. S az arca, akár egy angyalé, ahogy halkan dudorássza a Clarity dallamát. Percekig csak hallgatom az ajtófélfa mögé bújva, habár mindketten tudjuk: tudja, hogy ott vagyok, mégsem vagyok képes előmászni. Az egésznek van egy különös bizsergése, mintha a világ megolvadna körülötte, ő pedig felemelkedne, egészen az égig, hogy csodát szórjon a világra. Hatalmasat dobban a szívem, s úgy mosolygok, akár egy 5 éves…de valahogy még sem bánom.
- Mit csinálsz? – Kérdezem alig hallhatóan, mikor már harmadszorra dúdolja el ugyan azt.
- Sült almát – emeli rám hatalmas szemeit.
- Éhes vagy? Rendeljünk pizzát? – Aggódom. Miért aggódom ennyire?
- Az jó lenne – mosolyog tovább, nekem pedig kezd kóvályogni a fejem. Chloe olyan, akár a mézédes alkohol, amiből akkor sem elég, mikor már nem tudsz megállni a lábadon.
- Mi legyen rajta? – Már nyúlok is a telefonomért.
- Tojás, meg bacon. Esetleg csirkemell csíkok és zöldségek – látom rajta, hogy küzd a gondolataival. – Esetleg, ha szereted, akkor pepperónit.
- Szeretem – vigyorgok rá féloldalasan, ő pedig elégedetten biccent. Kis időre félrevonulok, hogy leadjam a rendelést, s mire visszaérek, édes, kellemes almaillat árasztja el a lakást. Chloe büszkén áll a konyhapult mellett, kezében két villával, bizakodva néz rám.
- Kóstold meg! – Kér angyali hangon. Elveszem tőle az egyik villát, s rátűzöm a megpuhult almát. Néhány pillanatig forgatom csak, nézegetem rajta az olvadozó cukorszemcséket, meg a fahéjat, aztán óvatosan beleharapok. Mintha ízbomba robbant volna fel a számban, az ízlelőbimbóim pontosan úgy járnak ismeretlen táncot, mint mikor Chloe pitéjét falatoztam. Apró, elismerő morgás hagyja el a számat.
- Nagyon finom – mondom, mire ő felkapja a tálat, s bebattyog vele a nappaliba. – Látom, otthon érzed magad – jegyzem meg, de cseppet sem rosszallóan.
- Sokáig öltöztél, unatkoztam, így kicsit felfedeztem a lakást. Remélem nem bánod… - huppan le a kanapéra.
- Ugyan, dehogy! Most viszont mesélj, mit kerestél kint az esőben? – S ő egészen addig mesél, míg a pizzánk meg nem érkezik, én ki nem megyek érte, s vissza nem ülök mellé. Akkor egy-egy falat között folytatja, s már nem csak a mai napról esik szó, de a megismerkedésünkről is, az első leveleinkről, hogy mennyire felhúztam vele, de aztán mennyire boldog volt. Néha-néha édes ajkait harapdálja, aminek bődületesen nehéz ellenállnom, de tartjuk a 30 centiméter távolságot. Már a harmadik szeletet tüntette el, s nyúl a negyedikért, én pedig büszkén nézem, ahogy ez a törékeny kis nő mennyire szeret enni. Nem az a szokásos, kalóriaszámlálós feltörekvő nőutánzat, mint amik általában körülvesznek. Újabb, hatalmas adagot harap le a feltéttől roskadozó vékony tésztából, s a szája szélén ott marad egy csepp pizza szósz. Erősen küzdök magamban, végül felé nyújtom a hüvelyujjam.
- Szabad? – Aprót megnyílik az ajka, óvatosan biccent. Közelebb kell hajolnom hozzá, hogy teljesen elérjem, s hozzáérintem selymes bőréhez az ujjbegyemet. Kicsiny mozdulattal letörlöm, csak lassan húzom el a kezem, s a szószt lenyalom. Chloe szintén ajkához emeli a hüvelyujját, s óvatosan megharapja azt. Flörtöl velem, én pedig nem állok ellen. Egészen közel hajolok hozzá, pár milliméterre az ajkaitól megállok. – Ezt akarod? – Válaszként ajkát az enyémre tapasztja, s óvatosan közelebb húzódik. Átölelem formás derekát, ő pedig benyúl a pólóm alá. Pillanatok alatt történik az egész, már a karjaimban tartom, s sétálok be vele a hálószobába. Óvatosan teszem le az ágyra, úgy simulunk egymáshoz, mintha mindig is ketten alkottunk volna egyet. Egész testét csodálom, csókolom. Összegabalyodva olvadunk el, akár a viasz a tűztől. Sóhajok, érintések, s percek kérdése, hogy tűzijáték robbanjon.

Mellettem fekszik, csupasz teste hozzám simul, lágyan simogatom a vállán a puha bőrét, olykor felkacag, ha megcirógatom. Ő a kis kifli, én pedig a nagy, s ketten alkotjuk meg azt a tökéletes egészet, amire mindeddig vágytam.
- Ó, Chloe, drága kicsi Chloem! – Suttogom a fülébe, amitől még közelebb húzódik. Végül így merülök álomba, a karjaimban tartva ezt a csodálatos nőt, aki most már testestől, lelkestől az enyém.

Chloe

- És egyszerűen csak ott hagytad? – néz rám döbbenten Beth.
- Hagytam neki egy levelet – rántom meg a vállam.
- Mit írtál benne?
- Drága Dylan! Ne haragudj, de ez kettőnk között nem fog működni – idézem.
- És tényleg nem működne?
- Azt hiszem, ezt ma már nem tudjuk meg… - sóhajtok, s bűntudattal fekszem be ezúttal a saját ágyamba…

Képek: google, tumblr

Ha tetszett a rész likeolj a facebookon!

http://facebook.com/julie.v.scott.hun.