Chloe

Valamivel reggel 7 óra után ébredek fel. Az első dolgom megnézni a hívásnaplómat, hogy valóban beszéltem-e Coop3rrel. Vagyis Dylannel. Őszinte mosollyal az arcomon konstatálom, hogy ténylegesen megtörtént, s nem álmodtam csak az egészet. A hívás hajnali 3 után szakadt meg, a hangjára aludtam el. Most pedig mosolygok, mint valami idióta.

Ez a nap különleges. Ma lesz a majdnem-randim Dylannel, délutánra pedig Annabetht várom, hogy beköltözzön végre. A fürdőszobában elvégzem a napi rutinomat, zuhanyzás, fogmosás és egyebek, majd megfésülőm hosszú, szőkésbarna hajamat és laza hullámokba csavarom. Némi arcpirosító, tökéletes macskaszemek, szempillaspirál és kész is. Felkapom az asztalról a kikészített pitét, majd elindulok az egyetemre. Ránézek az órámra, pontosan időben vagyok, berontok a könyvtárba, egészen a megbeszélt helyre, ám a sötétben elrejtett asztal nem üres. Egy kisebb, levendula színű unikornis ül a tetején, rajta egy cetlivel: Chloenak Dylantől. Körbenézek, de nem látok semmit, s bármennyire is hülyén nézhetek ki, magamhoz ölelem a kis jószágot. Az órámra pillantok, már 8:48 van, így kiszaladok a könyvtárból, egészen az első óráim terméig. Aztán csak ábrándozok, oda sem figyelve az előadásokra.

Dylan

Collin egész délelőtt azzal cseszeget, mennyire idétlen vagyok ezzel a pitével a kezemben. Kurvára nem értékelem a mondanivalóját, leginkább azért, mert baromi korán keltem, hogy Chloenak megvegyem azt a plüss unikornist. Fogalmam sincs, miért épp lilát választottam, de úgy gondoltam, ennek örülne. Mondjuk még szerencse, hogy ez a marha nem látott vele, most amiatt baszogatna.

Beülök az utolsó órámra, Anatómiára Mr. Rochesterrel. Szokásomhoz híven az utolsó előtti sort választom, Collin ledobja magát mellém. Mr. Rochester sétál el mellettem, mikor már mindenki beült, s fennhangon megszólal:
- A szemeszter első órája, én meg máris sütit kapok?! Nahát! – csapja össze a tenyerét.
- Ki kell ábrándítsam Tanár Úr, de ez az enyém – felelem ellentmondást nem tűrő hangon.
- Á, vagy úgy! Kitől kapta? – sétál lefelé a lépcsőkön, míg várja a válaszom, így már majdnem kiabálnom kell, hogy lent is hallja.
- Szívem hölgyétől, uram! – Vigyorgok rá.
- Hogy hívják, fiam?
- Dylan Cooper – felelem.
- Szerintem inkább marha – röhög mellettem Collin, mire zúgolódni kezdenek a diákok.
- Csak szerelmes! – kiáltja a tanár, majd zavartalanul folytatja az óráját.

Kisvártatva egy sms miatt rázkódik meg a padom.

Nagyon tetszik az inged Dylan Cooper. Elárulod hol vetted?

Az üzenet mellett Chloe neve villog, szemöldökömet összevonva nézek körbe a teremben.

Ha előbújsz, még neked is adom!

Írom neki a választ, s közben továbbra is a tömeget kémlelem, de semmi mozgást nem vélek felfedezni.

Ha előbújnék, akkor nem lenne elég izgalmas. Márpedig én szeretem az izgalmakat. És te Dylan?

Ez most szórakozik?!

Izgalmasabb lenne, ha ezt szemtől szembe mondanád, Chloe.

Nagyon tetszett az unikornis, köszönöm.

Témaváltás, megint, de én nem akarom abba hagyni az előzőt.

Hol bujkálsz, hercegnő? Esküszöm, a koronát rajtad hagynám!

Ó, Dylan… talán az inged rajtam mégis csak jobban mutatna. Akkor kölcsönadnám a koronámat is.

Szóval így játszunk? Hát legyen, Chloe, de esküszöm: megtalállak! Akkor viszont véged, elevenen foglak felfalni!

Halk kuncogást hallok kicsit előrébbről, de nem tudom beazonosítani a pontos helyet. Ez jó, Chloe, nevess! Nevettesd meg Dylan!

Ó, szóval kannibál? Na és mi van azzal, hogy a szíved hölgye?

Ó, édesem, tán verset mondjak, hogy elhiggyed? Repülj elém királylány, akár pegazus hátán, szar vagyok a rímekben, de így legalább nevethetsz. :)

Csilingelő nevetést hallok, Mr. Rochester pedig mintha hallaná a gondolataimat, felszólal.
- Kisasszony, min nevet?
- Én…én… sajnálom… - mentegetőzik valaki.
- Hogy hívják?
- Chloe Garcia – feleli halkan, de késő, észrevettem. Vigyorogva bámulom törékeny testét.
- Tán maga is szerelmes? Esküszöm, összekötöm magát meg Mr. Coopert, ha még egyszer megzavarja az órámat!

Chloe nem felel, csak ül ott, engem nézve. És akkor döbbenek rá. Van, akinek csak úgy se szó, se beszéd besétál az életébe a szerelem, de van, ahol nincs arra sem szükség, hogy felálljon. Mert ott ül ő, pontosan 5 sorral előttem, 3 székkel jobbra, s őrjítő kék szemei beleégnek a szívembe, a lelkembe, a testembe. És én csak bárgyún vigyorgok rá, mint egy új játékot kapott kisgyerek, miközben a fejemben trombiták harsognak és egy őrült fazon azt kiáltja: Hello szerelem!

Péntek

Dylan

Szerdán láttam utoljára, azóta csak a hangját hallottam. Bár, ha ezt mondom, hazudok. Minden egyes éjjel vele álmodom. Égkék szemei ragyognak, ahogy rám néz, alsó ajkát harapja, meg akarom érinteni. Fenéket érinteni! Csókolni, pont úgy harapdálni, mint ő. Érezni, igazán, minden porcikáját.

Türelmetlen vagyok.  Már-már kibírhatatlan. Bődületesen idegesítő, állítólag. Chloe tehet róla, hiszen egész nap csak rajta jár az eszem. Ó, öcsém, fel kéne nőnöm! Normális vagyok? Collin szerint ez a „punci-effektus”, mikor annyira gerjedsz egy nőre, hogy folyamatosan rajta lógnál. Nos, szerintem kurvára fáj az állkapcsa. Valahogy nem értette, miért is basztam pofán a kijelentéséért. Én pedig nem értem, miért lepődött meg. Ördögi kör, haver, ördögi kör…

Mostanában kicsit agresszív vagyok. Már azon agyalok, hogy tetoválást csináltatok, meg feketére festem a hajamat és a körmömet. Collin szerint ritka nagy fasz vagyok, ha megcsinálom. Szerintem még mindig nem érti a poént ez a gyökér. Az mondjuk igaz, hogy manapság ölni tudnék azért, ha valaki mást is meglátok Chloe mellett. Igaz, még mindig nem jutottunk el odáig, hogy a kampuszon is beszéljünk egymással, vagy közelebb üljünk le, de ő az enyém. Ha most még nem is, de egy nap mindenképp az lesz.

Csodálom, hogy a pillantásom nem éget lyukat abba a csinos kis hátába. Nem tudom levenni róla a szemem, olyan nekem, akár szúnyognak a fény. Addig vonzza, míg a közelébe érve szénné nem ég. Érte akár meg is égnék, esküszöm.

Egy halványkék ruha van rajta, teljesen a felsőtestéhez simul, pontosan látom benne minden lélegzetvételét, s akarva-akaratlanul is, hozzá igazítom az enyémet. Barna haja lágyan omlik a testére, azon kapom magam, hogy megint rossz úton járnak a gondolataim. Talán Collinnak igaza van. Tényleg megbolondulok.

Az órának vége, csak Cloe után lépek ki a teremből. Collin félrehív valami idióta buli miatt, amit feltétlenül meg akar beszélni velem. Addig követem Chloe-t a szememmel, míg be nem fordul a sarkon, akkor viszont rám néz, angyali arcán mosoly jelenik meg. Megnyugszom, így már képes vagyok mással is foglalkozni. Még ellátogatok Mrs. Adkens irodájához, hogy beadjam a betegjogokról írt ötezer szavas esszémet és vége a hétnek. Az egyetlen bosszantó benne, hogy még távolról sem csodálhatom otthonról Hercegnőt.

Ahogy kiérek az épületből, konstatálom, hogy szakad az eső. A motoromhoz kullogok, átvetem rajta a lábamat, felteszem a sisakom, gyújtást adok, s már éppen hajtanék el, mikor egy kék szoknyát látok megvillanni az félhomályban. Több sem kell, már repesztek is felé.
- Elvigyelek? – Kérdezem, ő pedig értetlenül mered rám, mindaddig, míg meg nem szabadulok a fejfedőmtől. Ajkai apró O-t formálnak, pontosan annyira áll meg az én szívverésem is, mint az övé. Felé nyújtom a sisakot és mélyen a szemébe nézek. – Haza viszlek, Chloe.
- Nincs nálam lakáskulcs – motyogja, miközben óvatosan felém nyúl. – A barátnőm elhagyta az övét, az enyémet vitte el, úgy volt, hogy értem jön, de…
- Csak ülj fel, kérlek! – Nézek rá esedezve. – Egy bögre forró tea mellett elmesélhetsz nekem bármit, de ne a szakadó esőben tedd, amikor megfázhatsz. – Szó se róla, teszi a dolgát, csendben fejébe húzza a bukót, mögém ül és átkarolja a felsőtestemet. Komoly önuralomra van szükségem, hogy ne forduljak meg és…
- Pedig úgy hallottam igazán jó orvostanhallgatókat nevel ki a NYU – incselkedik. Mélyen, reszelősen szívom be a levegőt, egy kitörni készülő vulkán izzik bennem, így inkább gázt adok, és ezerrel hazáig robogok, áthágva annyi szabályt, amennyi csak útba esik. Úgy érzem, ha nem kapok némi távolságot, akkor hülyeséget fogok csinálni. Márpedig két lehetőségem van. Az első, hogy a falnak szegezem és megcsókolom. A második pedig, hogy nem állok meg a csóknál. Ó, nem, de még mennyire, hogy nem.

Mire a lakásomhoz érünk teljesen eláztunk, beállok a mélygarázsba a motorral, s már fordulnék Chloehoz, hogy segítsek a bukósisakkal, de ő már rég levette. Meglepve nézek rá, ő pedig vállat rántva felel.
- Régen apának is volt egy Simsonja, szerettem vele motorozni.
- Sosem meséltél róla – ráncolom a homlokom, de valójában nincs bennem harag.
- Sosem mesélted, hogy szereted megszegni a szabályokat – vág vissza.
- A jelzőlámpákra, vagy kettőnkre gondolsz? – lépek hozzá közelebb, amivel a garázs falának szegezem.
- Pontosan tudod, hogy mire gondolok – suttogja, s kissé lebiggyeszti halványrózsaszín ajkait. Már-már ott tartok, hogy megcsókolom, mikor szemeit lehunyva remegni kezd. Fogalmam sincs, hogy amiatt remeg, mint én, vagy csak fázik, így inkább megrázom a fejem, elterelve a gondolataimat, s kézen fogva felvezetem a lakásba. Ezúttal áldom az eget, amiért Collin nem szándékozik ma korán hazajönni.

Kinyitom a bejárati ajtót, beviharzok a szobámba, előveszek egy tiszta törölközőt, pulcsit, szabadidőnadrágot, pólót és Chloe kezébe nyomom.
- A fürdőszoba itt van, - mutatom neki – ha gondolod, zuhanyozz le, vagy ami jól esne. Szereted a teát? – kérdezem. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire furcsán néz rám, de nem tehetek róla. Le kell foglaljam magam ahhoz, hogy ne a vizes ruháját firtassam, ahogy ráfeszül makulátlan, világos bőrére.
- A tea jó lesz, köszi – mondja és beballag a fürdőszobába. Pár percig feszengve várakozom, míg meg nem hallom bentről a víz csobogását. Pontosan 1 percre nyugszom csak meg teljesen, mert abba az idióta fejembe ötlik a gondolat, miszerint éppen ott áll az én kádamban anyaszült meztelenül álmaim nője. Ököllel a konyhapultra csapok, a rajta lévő poharak összekoccannak.
- Minden rendben? – hallom édes hangját.
- Persze – kiáltok vissza. Elveszek az asztalról egy poharat, megtöltöm vízzel és kortyolgatni kezdem, hátha a hűs nedű lehűt engem is. Ennek ellenére azok a szemét kis dögök a gyomromban csak repkednek.  Így hát fogom, s a pohár egész tartalmát az arcomba fröcskölöm.
- Ejha, nem volt elég a hideg zuhany? – Összerezzentem a hangjára. Vajon mióta állhat ott? Hiszen az előbb hallottam, hogy még folyt a víz. - És a tea?
- Elfelejtettem - vallom be.
- Semmi baj, nem érdekes! - cirógatja meg a karomat.
- De, én csak… - nyelem el a szavaimat inkább. – Mindjárt jövök! – Mondom, s beviharzok mellette a szobámba. Ledobom a vizes ruháimat a sarokba, felveszek egy szürke szabadidőnadrágot, hozzá fekete pólót. Beletúrok a vizes hajamba, így megyek ki Chloehoz.

A konyhában áll, néhány almát szel gerezdekre. Hihetetlen, hogy mennyire otthonosan érzi itt magát. S az arca, akár egy angyalé, ahogy halkan dudorássza a Clarity dallamát. Percekig csak hallgatom az ajtófélfa mögé bújva, habár mindketten tudjuk: tudja, hogy ott vagyok, mégsem vagyok képes előmászni. Az egésznek van egy különös bizsergése, mintha a világ megolvadna körülötte, ő pedig felemelkedne, egészen az égig, hogy csodát szórjon a világra. Hatalmasat dobban a szívem, s úgy mosolygok, akár egy 5 éves…de valahogy még sem bánom.
- Mit csinálsz? – Kérdezem alig hallhatóan, mikor már harmadszorra dúdolja el ugyan azt.
- Sült almát – emeli rám hatalmas szemeit.
- Éhes vagy? Rendeljünk pizzát? – Aggódom. Miért aggódom ennyire?
- Az jó lenne – mosolyog tovább, nekem pedig kezd kóvályogni a fejem. Chloe olyan, akár a mézédes alkohol, amiből akkor sem elég, mikor már nem tudsz megállni a lábadon.
- Mi legyen rajta? – Már nyúlok is a telefonomért.
- Tojás, meg bacon. Esetleg csirkemell csíkok és zöldségek – látom rajta, hogy küzd a gondolataival. – Esetleg, ha szereted, akkor pepperónit.
- Szeretem – vigyorgok rá féloldalasan, ő pedig elégedetten biccent. Kis időre félrevonulok, hogy leadjam a rendelést, s mire visszaérek, édes, kellemes almaillat árasztja el a lakást. Chloe büszkén áll a konyhapult mellett, kezében két villával, bizakodva néz rám.
- Kóstold meg! – Kér angyali hangon. Elveszem tőle az egyik villát, s rátűzöm a megpuhult almát. Néhány pillanatig forgatom csak, nézegetem rajta az olvadozó cukorszemcséket, meg a fahéjat, aztán óvatosan beleharapok. Mintha ízbomba robbant volna fel a számban, az ízlelőbimbóim pontosan úgy járnak ismeretlen táncot, mint mikor Chloe pitéjét falatoztam. Apró, elismerő morgás hagyja el a számat.
- Nagyon finom – mondom, mire ő felkapja a tálat, s bebattyog vele a nappaliba. – Látom, otthon érzed magad – jegyzem meg, de cseppet sem rosszallóan.
- Sokáig öltöztél, unatkoztam, így kicsit felfedeztem a lakást. Remélem nem bánod… - huppan le a kanapéra.
- Ugyan, dehogy! Most viszont mesélj, mit kerestél kint az esőben? – S ő egészen addig mesél, míg a pizzánk meg nem érkezik, én ki nem megyek érte, s vissza nem ülök mellé. Akkor egy-egy falat között folytatja, s már nem csak a mai napról esik szó, de a megismerkedésünkről is, az első leveleinkről, hogy mennyire felhúztam vele, de aztán mennyire boldog volt. Néha-néha édes ajkait harapdálja, aminek bődületesen nehéz ellenállnom, de tartjuk a 30 centiméter távolságot. Már a harmadik szeletet tüntette el, s nyúl a negyedikért, én pedig büszkén nézem, ahogy ez a törékeny kis nő mennyire szeret enni. Nem az a szokásos, kalóriaszámlálós feltörekvő nőutánzat, mint amik általában körülvesznek. Újabb, hatalmas adagot harap le a feltéttől roskadozó vékony tésztából, s a szája szélén ott marad egy csepp pizza szósz. Erősen küzdök magamban, végül felé nyújtom a hüvelyujjam.
- Szabad? – Aprót megnyílik az ajka, óvatosan biccent. Közelebb kell hajolnom hozzá, hogy teljesen elérjem, s hozzáérintem selymes bőréhez az ujjbegyemet. Kicsiny mozdulattal letörlöm, csak lassan húzom el a kezem, s a szószt lenyalom. Chloe szintén ajkához emeli a hüvelyujját, s óvatosan megharapja azt. Flörtöl velem, én pedig nem állok ellen. Egészen közel hajolok hozzá, pár milliméterre az ajkaitól megállok. – Ezt akarod? – Válaszként ajkát az enyémre tapasztja, s óvatosan közelebb húzódik. Átölelem formás derekát, ő pedig benyúl a pólóm alá. Pillanatok alatt történik az egész, már a karjaimban tartom, s sétálok be vele a hálószobába. Óvatosan teszem le az ágyra, úgy simulunk egymáshoz, mintha mindig is ketten alkottunk volna egyet. Egész testét csodálom, csókolom. Összegabalyodva olvadunk el, akár a viasz a tűztől. Sóhajok, érintések, s percek kérdése, hogy tűzijáték robbanjon.

Mellettem fekszik, csupasz teste hozzám simul, lágyan simogatom a vállán a puha bőrét, olykor felkacag, ha megcirógatom. Ő a kis kifli, én pedig a nagy, s ketten alkotjuk meg azt a tökéletes egészet, amire mindeddig vágytam.
- Ó, Chloe, drága kicsi Chloem! – Suttogom a fülébe, amitől még közelebb húzódik. Végül így merülök álomba, a karjaimban tartva ezt a csodálatos nőt, aki most már testestől, lelkestől az enyém.

Chloe

- És egyszerűen csak ott hagytad? – néz rám döbbenten Beth.
- Hagytam neki egy levelet – rántom meg a vállam.
- Mit írtál benne?
- Drága Dylan! Ne haragudj, de ez kettőnk között nem fog működni – idézem.
- És tényleg nem működne?
- Azt hiszem, ezt ma már nem tudjuk meg… - sóhajtok, s bűntudattal fekszem be ezúttal a saját ágyamba…

Képek: google, tumblr

Ha tetszett a rész likeolj a facebookon!

http://facebook.com/julie.v.scott.hun.

Kedd. Már három napja nem beszéltem Coop3rrel. Az érkezésem után tett felfedezésem, miszerint ő és én egy vonaton utaztunk, különös érzéssel töltött el. Egyrészt boldoggá tett a tudat, hogy ennyire közel volt hozzám, másrészt viszont idegessé. Pontosan azért regisztráltam fel az oldalra, hogy aztán teljesen névtelen maradhassak, s bármennyire is lopta be magát a szívembe, tartok tőle, hogy ha valósággá válik, tönkre teszik. Mert mindig akad valaki, aki beleüti az orrát a magánéletembe.

Ebben a három napban nem sokat aludtam, de annál többet sütöttem. Mióta – többnyire - egyedül élek, mindig sütök valamit, ha szomorú vagyok, vagy tanácstalan. A gondom összesen annyi, hogy már lassan több süteménytől roskadozik a konyhapult, mint egy nagyüzemi cukrászdában. Piték tömkelege: almás, cseresznyés, banános, szedres, fehércsokoládés, tejcsokoládés, pillecukros, baconos, sajtos… Muffinok és mini fánkok százai. Igen, pontosan jól gondoljátok: az egyetlen, ami miatt elhagytam rögtönzött cukrászdám falait, az a hipermarket volt, hogy újabb és újabb alapanyagokat vásároljak.

Éppen befejezem egy újabb adag muffin díszítését, mikor csengetnek. Gyorsan a tükörbe nézek, igyekszem leporolni magamról a lisztet, halványrózsaszín, fodros kötényemet pedig kisimítom, így nyitok ajtót.
 - Üdv, Chloe Garciának hoztam csomagot! – hadarja egy fiatal futár. Felnéz rám, s úgy érzem, mintha cseppet meghökkenne szerény személyemtől.
- Én vagyok – felelek mosolyogva. Átnyújt egy közepes méretű csomagot, majd papírt és tollat.
- Itt írd alá, kérlek! – mutat a lakcímem melletti kis mezőre. – Egyébként remek illat van, sütsz valamit?
- Tulajdonképpen igen – vakargatom meg jobb lábfejemmel a bal vádlimat idegességemben. – Várj! – szólok rá a jóképű alakra, s beviharzok a lakásba, tárva hagyva az ajtót. Óvatosan beljebb lép, bár látom a bizonytalanságot az arcán. – Szereted az almás pitét? – mosolygok rá bíztatóan, de látom a szemein, hogy teljes rémtörténet pereg le előtte. Már éppen nyitná a száját, hogy visszautasítson, de a kezébe nyomom a tálcát. – Túl sokat sütöttem, ennyivel nem bírok el, úgy is csak kidobnám. Fogadd el, kérlek!
- Re-rendben – dadogja összevont szemöldökkel. – Köszönöm! – mosolyodik el végül. Megkönnyebbülök, hogy nem néz teljesen zakkantnak.
- Legyen szép napod! – mondom, ezzel kitessékelve.
- Igen... Neked is! – felel, s lerobog a lépcsőn.

Készítek egy hatalmas bögre vaníliás lattét, hatalmas adag tejszínhabbal a tetején, s bekucorodom az ágy végébe, ölemben a laptoppal.  Összeszedem minden akaraterőmet, s bejelentkezek az oldalra. Véget kell vetnem ennek a bugyuta játéknak, mielőtt komolyan belebonyolódom. Az elmúlt napokban többször átbeszéltem magammal fejben a dolgokat. Nem szerethetek egy olyan embert, akiről alig tudok valamit. Nem csábíthat el néhány kedves üzenet, sőt, a már-már erotikusnak számítóknak sem hagyhatok teret a szívemben. Nem, nem és nem! S bármennyire is csábító Coop3r jellege, még csak a nevét sem tudom. Egy internetes figurába beleszeretni pedig nem egy életbiztosítás… Már épp kattintanék a Felhasználónév törlése gombra, amikor felvillannak Coop3r levelei.

Coop3r: Hercegnő! Jó jelnek veszem, hogy elolvastad az üzenetemet, így legalább tudom, biztonságban hazaértél. Álmodj szépeket! xxx |szombat, 21:43|

Coop3r: Jó reggelt, napfény! Őrületes álmom volt! Felálltam a házunk tetejére, széttártam a karomat, szárnyat bontottam és berepültem egész New Yorkot! Te mit álmodtál? Ó, mondd, hogy megint velem! |vasárnap, 08:51|

Coop3r: Már este 7 elmúlt, te pedig sehol sem vagy. Valamivel megbántottalak? Teljesen hülyén érzem magam. Remélem csak elfoglalt vagy, azért nem írsz.|vasárnap, 19:24|

Coop3r: Ma elmentem felvenni néhány tantárgyat. Azt hiszem az idei kedvenc tantárgyam az Orvosi Anatómia lesz. Mr. Rochester, a béka mániás tartja. Tudtad, hogy nagyjából 100 békát tart az otthonában és a kedvenceit áthívja, hogy együtt „játszhassanak”? Ez csak szerintem baromi nevetséges? Na, mindegy. Csak várom, hogy írj. |hétfő, 14:35|

Coop3r: Hahó! Szóba állsz még velem? |hétfő, 18:42|

Coop3r: Már negyedszer olvasom vissza a beszélgetéseinket, hogy megtudjam, mivel bántottalak meg. |hétfő, 20:05|

Coop3r: A pofám leszakad, hogy én nőnek könyörgök… |hétfő, 20:13|

Coop3r: Na, jó, hercegnő! Most már békén hagylak! Legyen szép életed, meg miegymás… |hétfő, 22:59|

Coop3r: Még csak annyit, hogy ha esetleg kíváncsi lennél rám, hívj fel: +42... |kedd, 02:33|

Hangosan, hatalmasat dobban a szívem, ahogy elolvasom az utolsó üzenetét. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy ő pontosan úgy szenved, mint én. Aztán kirázom a fejemből a gondolatot és hátradőlök az ágyon. A telefonomért nyúlok, bepötyögöm Coop3r számát, majd lezárom a kijelzőt, ujjaimmal a hasamon dobolok.

Lehetnek érzéseim egy idegen férfi iránt? Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy valami elindult bennem. Valahonnan igazán mélyről, egy már rég elfeledett helyről származnak ezek az érzelmek. Nem szerelem, ebben biztos vagyok. Talán vonzódom hozzá, talán kedvelem. De szerelmes nem lehetek.  Hiszek ki hallott már olyat, hogy néhány chaten leírt beszélgetésbe valaki beleszeret?

Az képtelenség…

Addig nyúzom az agyam, s hallgatom az ablakon kopogó esőt, míg végül elalszom.

S álmomban repülök.

- Coop3r -

Péntek. Szokásomhoz híven a harmadik vagonba ülök, azonnal felteszem a fejhallgatót a fejemre és felcsatlakozok a wifire. Egész nap csak Rajta járt az eszem. Bejelentkezek arra a flancos oldalra, aminek az egyetlen előnye, hogy Vele beszélgethetek. Majd’ kiugrok a bőrömből, mikor meglátom, hogy rám írt, ám mielőtt válaszolhatnék egy rikácsoló cicababa foglal helyet mellettem, üvölt az új, rózsaszín iPhone-jába, közben pink, hegyes körmeivel kapálózik.
- Joe, az Istenért, megmondtam, hogy nem. Nem! Akkor sem engedem! Jó, akkor hagyj békén! – üvölti, majd lecsapja a telefont. Bocsánatkérően felém sandít, aztán megszólal nyájasan. – Bocs, az exek értetlenek. Egyébként Nicky vagyok!
- Dylan – felelem, bár a hangomból kisütő udvariasság teljességgel kelletlen. Ő ettől függetlenül fülig pirul.
- Aha – zárja rövidre és ismét tárcsáz egy számot. Közben kiveszek egy szelet süteményt a táskámból és majszolni kezdem. Újdonsült barátom, Nicky szörnyülködve néz rám. – Uram ég! Cukros szénhidrát! Hogy vagy képes azt megenni?
- Ó, hogy ezt? – mutatok rá a browniemra. – Hát így! – nevetek fel és egyetlen harapással eltűntetem az egészet. És megint elpirul. Csak szerintem kurva bosszantó?
- Jesszus! – forgatja a szemeit, aztán végre beleszól a telefonba. – Bébi, szióka! – már éppen állnék fel, hogy keressek egy másik helyet a következő vagonban, mikor kezd érdekesnek bizonyulni a beszélgetés. – Joe hívott én meg szakítottam vele. Hogy-hogy, hogy? Igen, tudom, hogy még csak 3 napja jártunk, de borzasztóan erőszakos volt. Mi az, hogy lecumiztam-e?! – rikkant fel, mire az összes utas ránéz és kuncogni kezd, már vörös a fejem a nevetéstől, mire begépelem Hercegnőnek az üzenetemet. – Basszus, Nicol, nem értette meg, hogy csak a hatodik randi után engedem popsiba… - suttogja bele a telefonba, mire orbitális röhögésben török ki. Nicky megsértődve új vagont keres, én pedig átadom végre magamat a vonat nyújtotta kényelemnek.

És csak ő jár a fejemben!

Szombat. Habár tegnap megszakadt a vonaton a kapcsolat, még az este bepróbálkoztam egy kedves üzenettel. Nem mondom, kellemetlenül érint, hogy elolvasta, de nem válaszolt rá. Nem akarok tolakodónak tűnni, így csak egy újabb kedves üzenetet kap tőlem. Aztán lefekszem, s fejben újra lejátszom az összes beszélgetésünket.

Vasárnap. Korábban felébredek, mint ilyenkor szoktam, de nem bánom. Azonnal géphez ülök, és az üzenetét keresem. Semmi. Ezúttal el sem olvasta az enyémet. Ismét próbálkozom. Azt persze kihagyom az álmom leírásából, hogy tudat alatt végig őt kerestem még a felhők között is. Talán megsejtette, hogy vonzódom hozzá, s ezért nem válaszol.

Egész nap rajta kattogok, próbálom visszafogni magam, hogy ezúttal ne álljak neki eszeveszettül gépelni. De nem bírom ki… Egyszerűen muszáj a tudtára adnom, hogy gondolok rá. Még, hogy gondolok rá? Ó, bassza meg, egész nap csak ő jár abban a kibaszott fejemben! Normális vagyok én? Inkább ott hagyom a számítógépet és fejemre húzva a takarót igyekszem elaludni.

Ó, cseszd meg, hercegnő!

Hétfő. Már nem írok neki reggel. Igyekszem visszafogni magam és csak besétálok az egyetemre, felveszem az óráimat. Miss Mornan mint mindig, most is mosolyogva fogad az irodában. Elújságolja, hogy az Orvosi Anatómiát Mr. Rochester fogja tartani. Mindketten az ötvenes éveikben járnak és a hülye is megmondaná róluk, hogy olyan szerelmesek egymásba, mint a kiskamaszok, de egymásnak be nem vallanák. Eltűnődöm: én is pontosan úgy viselkedek, mint egy 15 éves.

Miss Mornan irodájából kilépve Cecily, az egyik harmadéves rohan oda hozzám, magas sarkú csizmája csattog a padlón.
- Dylan! – rikkant. Falra tudnék mászni attól, ahogy nyávogva kiejti a nevem, de illedelmesen megállok.
- Szia Cecily! – köszönök, mire ő a mellkasomnak simul. Mondtam már, hogy herótom van ettől a rámenős kis libától?
- Hogy telt a kedvenc pasim nyara? – simítja végig az arcomat, állkapcsom megfeszül.
- Mióta is vagyok a pasid, Cecily?
- Jaj, ezt csak úgy mondom! – csettint a nyelvével.
- Talán nem kéne – mordulok rá.
- De morcos vagy, szöszi! – csicsergi, mire faképnél hagyom. – Akkor majd hívj fel! – kiált még utánam. Hát Cecily, hívjon fel valaki más. Én biztosan nem pazarlom az időmet egy ilyen kis ribancra, aki minden orvostanhallgatóra rámászik, hogy a végén jól járjon. Járja ki a saját útját, ne rajtam élősködjön!

Morgok még magamban pár sort, aztán haza megyek és írok az én kis Hercegnőmnek. Igyekszem félretenni a Cecily miatt kialakult haragomat, de egyre nehezebben megy. Csak dőlnek belőlem a szavak, bosszúsabbnál bosszúsabb üzenetet írok, aztán mielőtt elküldeném, kitörlöm őket. Jobb is így, hiszen mi van akkor, ha önhibáján kívül nem válaszol? Ha mondjuk csak nincs internete, vagy megdöglött a gépe. Képtelen vagyok elaludni, hajnalig őrlődöm, aztán eldöntöm, hogy megírom neki a telefonszámomat, adok még neki egy esélyt. Bárcsak élne vele!

Kedd. Egyetlen percet sem aludtam az éjjel. A konyhában ülök, igyekszem élvezni az utolsó napot, mielőtt elkezdődnek holnap az egyetemi előadásaim. Délután 4 is elmúlt már, mikor lakótársam, Collin sétál ki a szobájából.
- Mizu, haver? – néz rám álomittas tekintettel. – Hogy van a ciber-csajod?
- Nem a csajom – morgom a kávémba.
- Hűha, ő menstruál vagy esetleg te? Kimaradt az esti chat szex? – vigyorog rám.
- Kussolj, barom! – nézek fel rá, szemeim véreresek a fáradtságtól, hajam olyan kócos, mintha most másztam volna ki egy alapos hancúr után az ágyból.
- Csak poén Cooper, ne szívd mellre – rántja meg a vállát bocsánatkérőn, de inkább csak elviharzok mellette, egészen be a szobámba. Semmi kedvem nézni ennek a baromnak is a pofáját. Még, hogy ciber-csaj meg chat szex. Hol a faszomba él ez? Csak nem gondolja komolyan, hogy beleszerettem Hercegnőbe? Ekkora marhaságot is már régen hallottam. Hogy én szerelmes legyek? Ez is csak annak az idiótának a fejében születhetett meg. Mérgemben izomból belevágok a falba, megreped a vakolat, a kezem meg sajog. Ezt aztán elrendezted magadnak, hülye gyerek! Annyi eszem van, mint amennyi látszik. Hasra vetődök az ágyamon és beleüvöltök a párnámba. Mi a franc van velem? Úgy fest, kezdek teljesen megbolondulni.

Órákkal később telefoncsörgésre riadok fel. Bosszúsan szólok bele.
- Dylan.
- Szia, itt Chloe – vékonyka női hang, látszólag ideges.
- Nem ismerek Chloe-t – dörrenek rá és már éppen nyomnám ki a francba a telefont, mikor megköszörüli a torkát és elszántan beleszól.
- Szép, három napig nem beszélünk és elfelejtesz egy unikornis rajongót? – felülök az ágyon, a szívem ezerrel kalapál.
- Ne haragudj, szörnyű napom volt, ha tudom, hogy te hívsz…
- Hé, semmi baj – mondja nyugodt hangon, amitől én is megnyugszom.
- Szóval Chloe az igazi neved? – kérdezem.
- Ezek szerint a tiéd pedig Dylan – hangja bársonyos, mosolygós. Zakatol a szívem, a tarkómat vakargatom.
- Eltűntél – mondom ki a nyilvánvalót, halkan kuncogni kezd. Istenem, mennyei hang!
- Igen, kicsit meglepett a péntek esti üzeneted.
- Min lepődtél meg? – magamban persze azt kérdezem: mi a faszt mondtál neki, te idióta?!
- Megkérdezhetem, hogy hányadik vagonban utaztál?
- A harmadikban. Miért?
- És tudsz róla, hogy abban az időpontban csak egyetlen vonat érkezett be?
- Miért fontos ez? – összevonom a szemöldököm, kezdem úgy érezni magam, mintha vallatáson lennék.
- Én is azon a vonaton utaztam, a negyedik vagonban – sóhajt. – És csak azért tűntem el, mert azt hittem, te ültél velem szemben. Megőrjített a tudat.
- Hé, hercegnő – mosolyodok el. Imádom hallgatni, ahogy beszél. Elképzelem, ahogy aprócska ajkai formálják a szavakat. – biztosíthatlak benne, hogy nem én voltam. De ha tudtam volna, hogy ott vagy én…
- Nem! – belém fojtja a szót. – Teljesen jó ez így Cooper.
- Kérlek, szólíts Dylannek, Chloe. Coopernek csak a haverjaim hívnak, te pedig nem a haverom vagy.
- Akkor mégis kid vagyok? – hallom, ahogy megakad aprócska testében a levegő, okos kis fejében pedig cikáznak a gondolatok. Ne baszd el, most tényleg rád figyel!
- Hát a hercegnőm! – reménykedem benne, hogy megfelelő volt a válasz. Kuncogni kezd, én pedig megkönnyebbülök. Mintha csak angyalok zengedeznék azt a csodás dallamot, amit kiad magából. Megrázom a fejem, magamra parancsolok: nyugodj már le! – Mi volt az én hercegnőm mai programja?
- Sütöttem. Elég sokat – nevetgél zavartan. Imádom, hogy még mindig zavarban van. Meg kell csípnem magam, biztos akarok benne lenni, hogy nem álmodom, ez a valóság és valóban az ő hangját hallom.
- Mit sütöttél?
- Néhány tucat fánkot, muffint, rengeteg pitét.
- Vendégeket vársz?
- Ó, mindig sütök, ha szomorú vagyok – felszisszen. Érzem, hogy ez csak kicsúszott a száján és esze ágában sem volt elmondani nekem, de nem tudok mellette szó nélkül elmenni.
- Miért voltál szomorú?
- Hát… Csak amiért nem beszéltünk… - hangja őszinte, megsebzett. Ó, Istenem, miért teszi ezt? Át akarom ölelni és megvigasztalni. Nesze neked tökös doki, aki megenyhül, ha Chloe szomorú.
- Én szerettem volna – suttogom.
- Féltem.
- Mitől?
- Attól, hogy ha túl közel engedlek, fájni fog.
- Légy nyitott az új dolgokra, hercegnő. Sosem tudhatod ki, vagy mi vár rád az ajtó túloldalán. – Na, megszólalt a bölcs. Jobb lenne befognom, vagy inkább tovább beszélni és randevúra hívni.
- Talán itt az ideje – érzem, hogy mosolyog. Melegség tölti el a lelkemet.
- Maradt még néhány sütid? – próbálom viccesre venni a figurát, de biztos vagyok benne: már tudja, mit akarok. És biztosan azt hiszi, hogy én is csak dugni akarok, mint a többi gyökér az egyetemen.
- Rengeteg – nevet fel. – Mi a kedvenced?
- Ha te készíted, teljesen mindegy! – okosan, túl messzire mész!
- Arra gondoltam… - habozik. Miért habozik? – Szóval… - bökd már ki! – Holnap lesznek óráid?
- Igen, 9-től – felelem felvont szemöldökkel.
- Ismered a könyvtár leghátsó részlegét? Van ott egy régi pad, tavaly ott bujkáltam, ha nem éreztem jól magam.
- Igen, az én menedékhelyem is.
- Tényleg? – hökken meg. – És sosem találkoztunk?
- Én sosem láttam ott mást, de már bánom, hogy nem voltam ott többet. – megint kuncog, én pedig megint olyat gondolok, amit nem szabadna.
- Szóval arra gondoltam, hogy mit szólnál, ha holnap 8:45-re odavinnék néhány süteményt, te meg mondjuk 50-re értük mennél…
- Hogy? – zavarodom össze.
- Dylan, kedvellek, kedves srác vagy, de – na ez rosszul indul… - alig ismerlek, s mielőtt ténylegesen találkozunk szeretném húzni az időt, ha ez neked megfelelne. Persze, ha nem, teljesen megértem, akkor nem is kereslek többet és…
- Megfelel – szakítom félbe. Magam sem tudom, hogy miért szórakozok így, mindig olyan gördülékenyen mentek a dolgaim a nőkkel… De Chloe… Ez a lány megőrjít, ő nem csak egy játékszer, hanem csiszolatlan gyémánt. Megcsiszolnád, mi?- hallom magamban Collin gúnyolódó beszólását, de mosolyogva elengedem.

Még órákig beszélgetünk, míg végül elbóbiskol. Hosszú időn keresztül hallgatom gyengéd szuszogását.
- Szép álmokat, hercegnőm! – suttogom a telefonra, s ahelyett, hogy letenném, fülemre tapasztva hajtom fejemet álomra. Boldogan merülök el egy másik világban.

És őt látom.

Magam mellett.

Egy életen át.

Álmomban pedig bevallom magamnak: Dylan Cooper, te kibaszottul beleszerettél ebbe a lányba!

Új részt szeretnél?
http://facebook.com/julie.v.scott.hun.
Jelezd az alábbi oldalon hozzászólásban, vagy itt a blogon!
Csók:
Julie V. Scott

Képek: google, tumblr

Túlfűtött álmaimból riadok fel. A fehér selyemhálóingem félig a nyakam köré tekeredett, a takaróm pedig a huzatjából kiszabadulva indult felfedezőútjára. Bele sem merek gondolni, hogy vajon mi történhetett körülöttem, ám néhány álomkép még élesen lebeg a szemem előtt. A rideg orvosi szoba, egy érdes, erős kéz, ami megmarkolja a csípőmet… Megrázom a fejemet, nem szabad visszaengednem az elmémet erre a sötét útra.

Az órámra pillantok, idegesen nézek körbe magam körül, már dél van, a vonatom pedig másfél óra múlva indul. Kipattanok az ágyból, helyrerázom magamon a ruhát és bebattyogok az emeleti fürdőszobába. Mikor becsukom az ajtót, csak akkor tűnik fel a különös csönd, ami körbelengi a házat. Ledobom magamról a gyűrött hálóinget, a földre ejtem és beállok a zuhany alá. Kellemes, cseresznye illatú tusfürdővel súrolom végig a még kissé felhevült testemet, majd jéghideg vizet engedek magamra.

Mikor végzek, kimászok a zuhanyzóból és megtörlöm magam. Kidugom a fejemet az ajtón, körbekémlelek, majd mikor konstatálom, hogy sehol senki, egy szál Évakosztümben rohanok át a saját szobámba. Felkapok egy farmershortot, egy ujjatlan pólót, a szandálomat és menetre-készre állítom a bőröndömet. Vetek néhány kósza pillantást Roland hatalmas, kék szemeire, majd megsajnálva őt, kinyitom a gurulós táskát és belegyömöszölöm, a nagyjából fél méteres jószágot. Rá kell ülnöm a csomag tetejére, hogy rendesen le tudjam csukni, de nem bánom. Büszkén vállalom hercegnőlétem, ha unikornisokkal vagyok körülvéve, s Coop3r, a rejtélyes doktorúr játssza a délceg herceg szerepét!
- Talán észhez kéne térned! – szólok rá a bőröndön ücsörgő tükörképemre. – Igazán felnőttes dolog Chloe, hogy amint elkezdesz beszélgetni egy pasival, azonnal belezúgsz. És ha egy pszichopata? Ha az interneten keresi áldozatait, hogy aztán megkínozhassa, megerőszakolja, majd kidobja őket egy kukába? Nem érdekel, Chloe, ne nézz így! Nem! Te is tudod, hogy Coop3r is csak szexet akar, ahogy a többi pasi! – észre sem veszem, hogy már szinte kiabálok az egészalakos tükörből visszanéző önmagammal, míg anya be nem lép.
- Minden rendben, kicsim? – néz rám felvont szemöldökkel.
- Persze, csak belemerültem a pakolásba – mosolygok rá zavartan.
- Nincs kedved egy kis reggelihez? Utána kiviszünk az állomásra, ha szeretnéd.
- Az remek lenne! – felelem, leszállok a bőröndről, felkapom a farmerdzsekimet és követem anyát lefelé a lépcsőn.

Leérve azonban mást kapok, mint amire számítok. Az ebédlőasztalnál egy fiatal, hosszú, szőke hajú nő ül, ujjaival babrálja az elé rakott kávéscsészét, olykor meg-megremeg.
- Annabeth? – kérdezem félve.
- Chloe! – csattan fel örömében és a nyakamba ugrik. Államat válla mélyedésébe nyomom, teljes erőből ölelem gyermekkori legjobb barátnőmet. Utoljára 3 évvel ezelőtt, a szalagavató estéjén láttuk egymást, mikor az apja elrántgatta és elköltöztette Svájcba egy megbízás miatt.
- Hogy kerültél ide? – tolom el magamtól, hogy jobban szemügyre vegyem. Csokoládébarna szemeiben örömkönnyek csillognak. Gyönyörű nő lett belőle, a bőre akár a porcelánbabáké, orcáján kellemes kis pírral.
- Csak most érkeztem - feleli, miközben csuklójával letörli magáról a könnyeket. – Apu új megbízása New Yorkba szólította – forgatja a szemét. Mindig megbízásnak hívta az újdonsült barátnőit. – Szóval csak arra gondoltam, mi lenne, ha meglátogatnálak.
- Mi lett a Svájci megbízással? – vonom fel a szemöldökömet.
- Elavult – sóhajt drámaian, amitől nevetnem kell.
- Az igazság az, hogy épp most készülök vissza New Yorkba, ha gondolod, velem tarthatsz.
- Még maradnék néhány napig, meglátogatom a nagyszüleimet is. De valójában más okból vagyok itt. – Cipője sarkával játszik, ide-oda tekergeti a bokáját, ebből tudom, hogy komoly döntésre szánta el magát.
- Bökd ki, Beth! – kiabál be apa a nappaliból.
- Szóval, esetleg, ha nem lenne még lakótársad, vagyis anyukád mesélte, hogy a nyáron egyedül fizetted a lakást, mert a másik lány kiköltözött… Én pedig nem szívesen mennék apuhoz és az új megbízásához… - nem is kell nagyon megmozgassam az agytekervényeimet, hogy pontosan tudjam, mire akar kilyukadni.
- Szeretnél hozzám költözni? – kérdezem csillogó szemekkel és széles mosollyal az arcomon. Megnyugvást látok rajta, amitől még jobb kedvem lesz.
- Az remek lenne, Chloe – feleli, s ismét átölel.

Miután érzékeny búcsút veszek Annabethtől és a szüleimtől, úgy kell futnom a peronon, hogy még elérjem a vonatomat. Bukdácsolva ugyan, de sikerül felugranom a negyedik vagonba, ahol keresek egy kényelmes, négyes ülést. Bőröndömet felgyömöszölöm a poggyásztartóra, s a laptopommal a kezemben lehuppanok az ablak mellé, háttal az útiránynak, pontosan úgy, ahogy szeretem. Felnyitom a gép tetejét, csatlakozom a vonat wifi hálózatára és kényelembe helyezem magam. Van kerek egész 7 órám arra, hogy lazítsak, mielőtt beérek a nagyváros nyüzsgésébe. Még hagyom, hogy egy kicsit megálljon körülöttem a világ.

Amint megnyitom a böngészőt, őrült csipogásba kezd a gépem, amire az összes utas felfigyel. Vöröslő arccal veszem le a hangerőt, aztán pedig a táskámban kutatva előhalászom a fülhallgatóm. Bedugom, lenémítom a chatallday.com pittyegését és olvasni kezdem az üzeneteimet, több is vár rám Coop3rtől.

Coop3r: Drága hercegnő! A ma reggeli Nap fénye rád is úgy mosolyog, mint rám? 06:37

Coop3r:  Már megint unikornisokkal álmodsz, vagy ezúttal én vagyok a téma? 07:12

És ezekhez hasonló, provokatív, de ettől függetlenül nagyon cuki levél. Pironkodva ugyan, de igyekszem minél frappánsabb választ írni neki.

Unicornlover21: Ó, drága Coop3r! Álmaim ezúttal valóban máshol jártak, bár nem gondolnám, hogy lehetséges lenne rólad álmodoznom, hiszen azt sem tudom, kivel állok szemben. Illetve ülök. Ne haragudj, hogy nem válaszoltam eddig, de mozgalmas volt a reggelem. Egy nagyon régi barátnőm látogatott meg, most pedig a vonaton ülök, vissza New Yorkba a szüleimtől. Te mit csinálsz?

Tűkön ülve várom a válaszát, de semmi. Ujjaim vad dobogásba kezdenek az ablakpárkányon, figyelem az elsuhanó fákat. Egy fiatal, jóképű férfi jelenik meg mellettem.
- Ne haragudj, foglalt ez a hely? – szólal meg nyájasan, szinte zavarba jövök tőle, ahogy állával a velem szemben lévő ülés felé bök.
- Persze, ülj csak le! – mosolygok rá kedvesen. Feltuszkolja a bőröndjét az enyém mellé, lehuppan és laptoptáskáját az ölébe fektetve figyel.
- Alig várom, hogy végre visszaérjek New Yorkba! – szólal meg hirtelen. – Te hová tartasz?
- Szintén oda – motyogom halkan. El sem hiszem, hogy ennyire zavarba tudnak ejteni a férfiak. Már-már kimondottan bosszantó.
- Ismerhetlek esetleg valahonnan? – vonja fel szépen ívelt szemöldökét.
- Nem valószínű, New York elég nagy hely – zárom rövidre a témát és bedugom a fülhallgatóm. Idegesen várom Coop3r válaszát, de semmi. Mérgemben elindítom a Szerelmünk lapjait. Ha más nem, hát majd Ryan Gosling kockás hasa megvigasztal. Már éppen kezdődne egy izgalmasabb rész, mikor eszeveszett villogásba kezd a böngészőm.

Coop3r elérhető!

Belül felsikoltok örömömben, már is kevésbé érzem magam egyedül. Már éppen pötyögnék egy újabb üzenetet, mikor felvillan az ablak.

Coop3r: Nohát, talán kevésbé különböző az életünk, mint gondolnánk. Én is épp a vonaton ülök, a mozgalmas reggelen is osztozom. Szeretett édesanyám imád elkényeztetni, mikor hazalátogatok, szóval jelenleg még a laptopom táskája is tele van az általa készített süteményekkel. Amivel nem is lenne gond, ha utastársként nem egy felettébb kellemetlen hölgyet fogtam volna ki. Nem elég, hogy vörös a feje, mint a paradicsom akárhányszor ránézek, még bunkó is, habár első benyomásra igazán szimpatikusnak tűnt. Te is mindig beleválasztasz a partnerek terén?

Kuncogva olvasom a sorait, körbepillantok, reménykedem benne, hogy senki sem figyeli a reakcióimat.

Unicornlover21: Ó, drága, drága Coop3r, te szegény! A süteményeden szívesen osztoznék. Ezúttal partneremként én is egy fura alakot fogtam ki. Kifejezetten látszik rajta, hogy sármáját fegyverként használja a megsebzett nők szívével szemben, ezen felül még pofátlanul arrogáns is. Kicsit emlékeztetett az első leveledre, mikor megszólalt, aztán rájöttem, hogy ha valójában te lennél, már biztosan berántgattál volna a mosdóba, hogy nyers stílussal közöld, a tiéd vagyok. Bár tegnap nem teljesen tudtam eldönteni, én érdekellek jobban, vagy az unikornisaim…

Coop3r: Ez vicces! De biztosíthatlak felőle hercegnő, hogy nem vonzódom az unikornisokhoz. Na, de még, hogy az enyém vagy?! Csak nem gondolod, hogy ennyire nyers lennék… Vagy igen? Sért a gondolat, hogy neandervölgyinek tartasz! Még, hogy az első találkozásnál rögtön lecibálnám rólad a ruhát, főleg egy vonat mocskos mosdójában… Minimum, hogy először elvinnélek kocsmázni és a kocsi hátuljában tapiználak! Hát kinek gondolsz te engem? ;)

Ajkamba kell harapnom, hogy ne nevessek fel hangosan. Könnybe lábad a szemem és rázkódik a vállam, ahogy igyekszem visszafojtani a feltörő röhögő görcsöt.

Unicornlover21: Elnézést doktor úr, hogy sérti a feltételezésem, bár talán némileg vágyaim kifejezésére szolgált a megnyilvánulásom. Vagy még sem, ám ez csak egy személyes konzultáció keretein belül derülne ki.

Coop3r: Miután ledoktoráltam, első dolgom lesz berendelni magamhoz, bár tartok tőle: eseted olyan súlyos, hogy szakmai konzultációra lesz szükségem. Gondolkodóba estem: talán szexológusnak kellett volna mennem, úgy nyilván többször találkoznánk.

Vörös a fejem, akárcsak a paradicsom. Lehetetlen, hogy ennyire kiakasszon néhány mondata!

Unicornlover21: Már egyszer említettem, hogy a szexuális életem kivesézését nem tervezem itt megtenni.

Coop3r: Remek! Akkor személyesen szeretnéd? ;) Én mondjam a címet, vagy hozzád megyünk?

NANE!

Unicornlover21: Coop3r, túllősz a célon és nem mellesleg teljesen elrontasz! Eszem ágában nem volt ilyesfajta beszélgetést folytatni ezen az oldalon, bele viszel a rosszba!

Coop3r: Nem akartalak zavarba hozni, a hangulatingadozásaidtól viszont elszédülök. Ettől függetlenül szívesen megismernélek személyesen is.

Unicornlover21: Az érzés kölcsönös. J

Coop3r: Nos, talán közelebb vagyunk egymáshoz, mint gondolnánk…

Unicornlover21: Igen… Talán… J

Pötyögöm be az utolsó szavakat, rányomok a küldésre és halvány mosollyal az arcomon várom a válaszát. De mindhiába, az internetkapcsolat megszakad, én pedig tanácstalanul figyelem a kijelzőt.

Hiányérzetem van egész úton, s csak bámulok ki az ablakon. Kínszenvedés így az elkövetkezendő 5 óra, amit még a vonaton töltök.

20:32-re ér be a vonatom, az állomásnál azonnal el is kapok egy taxit, így kicsivel 21 óra után már a lakásomban vagyok. Pontosan olyan minden, mint emlékeztem. Beszívom kellemes levendula illatát a légfrissítőnek, ledobom az ágyra a bőröndömet, kizipzárazom és előveszem belőle Rolandot. A következő, ami előkerül az a laptopom, azonnal csatlakozik is a wifire. Ráfrissítek a chatallday.com-ra, hogy lássam Coop3r üzent-e.

Coop3r: Édes hercegnőm! Sajnálom, de a vonaton megszakadt a kapcsolat. Pontosan 20:32-kor érkeztünk be az állomásra, nem rég érkeztem haza. Most vár rám egy forró fürdő. Remélem, holnap beszélünk, az biztos, hogy az álmaimban találkozunk! xxx

Ahogy a levél végére érek tátott szájjal meredek magam elé. Számításba veszem az időpontokat, s a beérkezett vonatok számát. Ebben az időpontban egyetlen vonat érkezett be, az pedig az enyém volt.

Az nem lehet…

Akkor tudatosul bennem, hogy Coop3r végig ugyan azon a vonaton ült, mint én.

Ahogy mondta… Közelebb, mint gondolnánk!

Képek: tumblr, google

Újabb nap, újabb felejthetetlen élmények! - mondhatnám, ha nem egy kisvárosban tengetném mindennapjaimat. Mikor úgy döntöttem, hogy a nyári szünetre hazaköltözöm a szüleimhez New Yorkból, egy percig sem hittem, hogy ennyire unalmas lesz. A középiskolás éveim alatt imádtam itt élni, de mostanra a régi barátaim mind-mind elköltöztek és új életet kezdtek. Igaz, egy szavam sem lehet, hiszen én is ezt tettem. Miután felvettek a New York-i Egyetemre eszem ágában sem volt többet betenni a lábamat ide. Ha édesanyám nem erősködik, hogy ezúttal helyettük én költözzek nyárra, sosem jut eszembe, hogy felidézzem a régi emlékeket.

A szobám éppen úgy festett, mikor nyár elején beléptem, mint ahogy végzősként itt hagytam. Tele a barátokkal készült közös fotókkal, emlékekkel, valamint rózsaszín unikornisokkal. Komoly személyiségem egyetlen gyenge pontjai eme mitikus lények. Apa szoktatott rá, mikor 5 évesen elvitt egy vidámparkba. A céllövöldénél a fődíj egy akkora unikornis volt, mint én magam, s szerelem volt első látásra. Akkor persze teljesen elhittem, hogy a játék lényege az, hogy ne találd el egyik pálcát sem a légpuskával, így apa ismételten bebizonyította, hogy az én hősöm, amikor a kezembe foghattam a plüss jószágot. Aztán idősebb fejjel rájöttem, hogy csak lefizette az eladót. Ettől még nem változott meg a véleményem, hiszen megadta, amire vágytam. Azóta is ő a kedvencem, Roland a rózsaszín unikornis.

Most csak hátradőlök az ágyamon és élvezem, ahogy a lemenő nap narancssárgára festi körülöttem a szobát. Ez az utolsó estém itt, mielőtt visszaköltöznék a saját lakásomba, New Yorkba, így igyekszem a több órás vonatút előtt annyit pihenni, amennyit csak lehet. Igaz, volt rá 2 hónapom… A laptopomért nyúlok, felhajtom a tetejét és keresek néhány online megnézhető filmet. Ki is választok egy klasszikus romantikust, ezzel pótolva az életemből immár 3 éve hiányzó szerelmet, a szexuális élet hiányáról nem is beszélve. Szomorú, ha egy 21 éves fiatal nő életéből hiányzik a nagy Ő, aki a csillagokig repíti.

Éppen elindítanám a filmet, mikor megakad a szemem az egyik hirdetésen. „Ismerkedj kötetlenül, arc nélkül!”. Habozás nélkül kattintok a kéken villogó feliratra, hogy elolvashassam a pontos leírását.

„Névtelenségre vágysz, de nincs kedved belefutni kétes alakokba?
Kikapcsolódnál egy kötetlen beszélgetés keretein belül?
Jó helyen jársz!
A chatallday.com ezeket a vágyakat teljesíti!
Állítsd be a szűrőket és kezdj csevegni!”

Rákattintok a Regisztrációra, majd bejön egy kérdőív, amit el is kezdek kitölteni.

„Válassz egy nevet!”
Sokadik próbálkozás után az egyetlen, amit elfogad, az az Unicornlover21.

„Írj be egy jelszót!”
­­**********

„Add meg a korodat!”
21 év

„Nemed? Tegyél egy x-et a megfelelő helyre!”
Férfi:
Nő: X
Semleges:

„Milyen magas vagy?”
167 cm

„Hány kilogramm?”
65 kg

„Milyen nemű beszélgetőpartnert keresel? Tegyél egy x-et a megfelelő helyre!”
Férfi: X
Nő:
Mindegy:

„Mennyi idős legyen a partnered?”
21-27 év között

„Mivel foglalkozol szabadidődben?”
Reménytelenül várom az igazit – írom, aztán kitörlöm, mert hihetetlenül bugyutának tartom. Helyette azt pötyögöm: Szabadidőmben szeretek sétálni, a tengerparton lenni, élvezni a napsütést. Szeretek olvasni, többnyire szépirodalmi műveket, valamint rengeteget kerékpározok.

Na, hiszen mégsem írhatom oda, hogy javarészt a gép előtt roskadok, begubózva a plüsslovaim közé, csokis jégkrémmel tömöm magam és a romantikus-erotikus könyveken élem ki a siralmas szerelmi életemet. Picit szépítek a dolgokon, az senkinek sem árt… Ugye?

„Figyelem! Az chatallday.com nem támogatja a média tartalmak megjelenítését, az oldalon kiadott képekért és adatokért az oldal üzemeltetője nem vállal felelősséget!
Elfogadod a szabályzatot?
Igen: X
Nem:”

Rákattintok az Elküld gombra, majd a Csevegésre. Cikázok néhány adatlap között, aztán ráakadok egyre, ami megfelelőnek tűnik.

„Konstantin54, 25 éves férfi, 183 cm magas, 87 kg. 20-28 év közötti hölgy beszélgetőpartnert keres. Szabadidejében szívesen golfozik, úszik és focizik.”

Éppen rányomnék a Beszélgetés indítása funkcióra, mikor felvillan a jobb alsó sarokban egy kis ablak: Coop3r beszélgetni szeretne veled!
Felnyitom az ablakot és elolvasom az adatlapját.

„Coop3r 24 éves férfi, 189 cm magas, 102 kg. 21-24 év közötti hölgy beszélgetőpartnert keres. Szabadidejében többnyire tanul, a New York-i Egyetem orvosi szakának büszke hallgatója, ha pedig ideje engedi, olvas vagy edz egy közeli edzőteremben.”

Szimpatikusnak találom a fickót, kíváncsian olvasom az első levelét.

Coop3r: Kedves Unicornlover21! Habár neved cseppet sem tükrözi, de leírásod alapján igazán kellemes és komoly társaságnak tűnsz. Lenne kedved csevegni?

Szemöldökömet összehúzva pötyögöm is a válaszomat.

Unicornlover21: Kedves Coop3r! Magam sem tudom, mi nyűgöz le jobban: az arrogáns stílus, vagy az edzőteremben mívelt izmok gondolata. Nem is gondoltam, hogy a NYU-ra ilyen alakokat is beengednek…

Feszengve, alsó ajkamat harapdálva várom a választ. Néhány perc múlva pittyegés kíséretében érkezik.

Coop3r: Szeretem, ha egy nőnek fel van vágva a nyelve. Vajon másra is használja a hölgy?
Talán te is a NYU-ra jársz? Nem is tudtam, hogy van nagyszájú hercegnőképzés is.

Ez most szórakozik velem?! Kezdek ideges lenni…

Unicornlover21: Pont akkor indították, mikor a lufiember képzést! Azt pedig, hogy a nyelvem szabadidejében milyen műveleteket végez, nem egy idegennel fogom megbeszélni!

Néhány percig csak dühösen motyogok magam elé, majd visszaolvasom az eddigi levélváltásunkat. Alig 10 perce lépett be ez a férfi az életembe, s már egymás torkának ugrottunk. Talán ez valami fétise? Netán a gép előtt ül és önkielégít erre a felettébb mélyenszántó beszélgetésre? És ha épp a nyelvemről fantáziál? Jesszus, Chloe, ne gondolj már baromságokat! Beletúrok sötétbarna loboncomba, aztán lehajtom a fejemet a laptopra.
- Kevésbé kellene komolyan vennem ezt a dolgot… - mondom magamnak.

Coop3r: Bármennyire is érdekfeszítő ez a beszélgetés, kedves Unicornlover21, ki kell ábrándítsalak. A nyelved szabadidős tevékenysége csak abban az esetben érdekelne, ha a., orvosi tanulmányt kéne róla végeznem, b., ha éppen velem lenne elfoglalva. Minden esetre figyelemre méltó, hogy ennyire hevesen reagáltál, remélhetőleg nem csak az interneten éled ki ezt a vágyadat. Ami pedig a lufikat illeti… Nos, remélem, hogy a kockákat nem csak a csokoládénál részesíted előnyben! Persze én nem lennék olyan puha, mint egy plüss unikornis. ;) Álmodj szépeket, hercegnő!

Tátott szájjal bámulom az üzenetet, még legalább háromszor olvasom el, mire minden apró részletét figyelembe tudom venni. Lúdbőrös leszek, s akaratom ellenére látom lelki szemeim előtt a fel-felvillanó buja képeket. Nem lehet, hogy egy idegen így megzavarja a gondolataimat. Nem, nem, nem! Az pedig főleg nem lehet, hogy épp ő orvostanhallgató legyen a NYU-n! Ilyen gondolatokkal és… Istenem, már megint kirázott a hideg!
Nyughass Chloe, hiszen azt sem tudod, hogy ki ő!

Unicornlover21: Jó éjt Coop3r!

Pötyögöm, mintegy mentsvárként ezt a három szót, de már csak a testem képes rá, a lelkem rég a rózsaszín felhők között jár. Ó, szent egek! Alig várom, hogy holnap végre visszaköltözzek. Ha ilyen derék dokik várnak rám, hát én nem leszek semmi jónak sem az elrontója!

Esküszöm!

Képek: tumblr.com

 Chloe egy 21 éves, feltörekvő egyetemista a New York-i Egyetemen, aki komoly gondok előtt áll. Ez elsősorban abban merül ki, hogy immár 3 éve nincsen romantikus kapcsolata egyetlen férfival sem. Így amikor az interneten rátalál egy különleges oldalra, kap az alkalmon és beregisztrál. Fülledt beszélgetésbe kezd egy 24 éves orvostanhallgatóval, akiről csak néhány adatot tud. A Coop3r felhasználónevet viselő fazon azonnal bechateli magát a lány szívébe, habár fogalma sincs róla, hogy ki az illető. Már csak a bonyodalmak hiányoznak...

A legnagyobb bűn, amit elkövettem, az, hogy hallgattam, jó mélyen elástam magamban a titkot, és hagytam, hogy bemocskoljon.

Talán egy órát tekereghettem a Libri sorai között, céltalanul kerestem a következő áldozatomat. Bármelyik könyvet is vettem a kezembe, mindig ugyan az az érzés fogott el: nem ez az igazi. Aztán ott volt Ő. Az újdonságok között, épp a középső polcról kacsintott rám Julie Anne Peters könyve. Már a borítóról tudtam, őt kerestem.

A TABU könyvek sorozat régóta mozgatta a fantáziámat, az egyik kötetet meg is vásároltam még évekkel ezelőtt, de azóta sem értem a végére. Bevallom, emiatt volt bennem némi félsz, de a fülszöveg elolvasása után elszántan lépdeltem a kassza felé.

Daelyn az iskolai kegyetlenkedések céltáblája, tele van lelki sérülésekkel, komplexusokkal. Egy sikertelen öngyilkossági kísérlet miatt nem tud beszélni, a némaság magánya veszi körül. Szeretne elmenekülni az iskolától, a szüleitől, az életétől… Korábbi öngyilkossági kísérletei kudarcot vallottak, de miután rátalál egy honlapra, amely öngyilkosságot tervezők számára készült, már tudja: ezúttal sikerrel jár majd. 23 napja marad, hogy esetleg változtasson a döntésén. És rögtön az első napon találkozik valakivel: egy különös fiúval, aki barátkozni szeretne vele, aki segíteni akar rajta. Megkezdődik a visszaszámlálás.

Nem bírtam ki hazáig, az utcán kezdtem el az olvasását. Aztán folytattam hazaérve este, az ágyban, a munkában, az iskolában.

Az írónő egy teljesen valóságos képet vázol fel előttünk 23 nap történéseit megjelenítve. Hihetetlenül nehéz téma a fiatalkori öngyilkosság, az önkép elfogadása, illetve a zaklatások, kínzások tinédzserkorban, ám Julie még sem veszett el benne. Keményen oda tette az asztalra a szín tiszta valóságot: vegyétek, vigyétek, ezt teszitek másokkal!
Daelyn különös története cseppet sem légből kapott. Bármelyikünk lehet az a lány (vagy fiú), akit a testsúlya, a kinézete, vagy pusztán a csöndessége miatt piszkálnak. 
Daelyn a lehető legnehezebben élte meg az iskolai piszkálódásokat, szidalmakat, a társai gonoszságát. Egy nap szörfözik a neten, mikor rátalál az Át-a-fényen nevezetű oldalra, ahol hozzá hasonló, balsorsú öngyilkosjelöltek írják le egymásnak, vagy csak ki a világnak a gondolataikat. Az oldalt kitöltve 23 napot kap arra, hogy eldöntse: élni akar, vagy belép a fény birodalmába.

A lányok rosszabbak, mint a fiúk. A fiúk kegyetlenek. A lányok gonoszak.
138. oldal

Habár teljesen tisztában van vele, hogy a szülei nem akartak neki rosszat, a történet elején mégis hibáztatja őket, kezdve a tehetségkutatón való elbukással, egészen a "fogyitáborig".
Kudarcai, szenvedései egyetlen megoldás felé hajtják: öngyilkos akar lenni. Többször próbálkozik, minden alkalommal, ahogy ő fogalmaz: kudarcot vall. Az utolsó kísérletének következménye, hogy nyakmerevítőt kell hordania, a hangszálai pedig megsérültek a lenyelt vegyszerektől, ezáltal nem igazán megy neki a beszéd, mi több, jobb szeret csak csendben lenni. Így az új iskolában is ő a kretén különc, a dilis csaj, az öngyilkosjelölt, akit mindenki gyűlöl.
Nagyon sokszor megmosolyogtatott Daelyn hozzáállása, a fejben lejátszott beszélgetések, viszont a fogyitáboros történetein sírni tudtam volna. Létezik, hogy ilyen kegyetlen táborokba küldik a gyerekeket? És, hogy az egyikük belehal? Na ne! 

Aztán ott van Santana Lloyd Girard, a cseppet sem tökéletes, de annál cukibb gót, vagy nem gót, színes hajú, festett lábkörmű félisten, aki Istenné válásának még igencsak kezdő szakaszában jár. Kellően édes, de eszeveszetten zakkant, akitől azért minden női olvasó szíve egy egészen icipicit megdobban. Igen ám, ő a nőfaló, aki bármit megtenne azért, hogy megismerje Daelynt, még akkor is, ha az nem hajlandó elfogadni Hervét, az ő imádott, bársonyos szőrű vándorpatkányát.
Őszinte vonzalom és szeretet szövődik közöttük, de a lány mindennél jobban igyekszik lerázni magáról.
Mikor azonban megtudja, hogy Santana beteg, s ezúttal valószínűleg már nem hat a kemó, elgondolkozik. Bár neki lenne halálos betegsége, bárcsak cserélhetnének! Persze az élet nem kívánságműsor. 

Santana a mellkasához szorítja a fejem. Egész testemet rázza a sírás.
-De aztán rendbe jön minden. Én gyógyítalak téged, te gyógyítasz engem. Meglátod, nem lesz semmi baj. Én mondom, a második Santana Lloyd Girard, a közismert nőfaló.
225-226. oldal

És ott van Emily, a dagi csaj, aki mindenki célpontja, s épp Daelynt szemeli ki barátjául. Különleges, igazi kötelék lehetne, ha hagyná. És ezzel ő maga is tisztában van.

Na meg az, amikor igyekszik elhidegülni a szüleitől. Őszinte fájdalommal töltött meg, mikor már nem anyának és apának szólította őket. Maradt Kim és Chip. Kim, aki elkezd neki az édesanyjáról mesélni és Chip, aki mindig a kelleténél jobban aggódik érte (vagy így sem eléggé?). Bármennyire szeretné, csak még jobban ragaszkodni kezd a szüleihez, s pontosan ezért sem értem a végső döntését.

Egy szó mint száz: egy hihetetlenül tragikus és szomorú történetet ír le Julie Anne Peters. Keresve sem találhattam volna jobb könyvet, mint az övé, habár a végét nem szerettem. Értem, hogy Daelyn úgy érzi, hogy az élete egy rakás szar, mindenki undorodik tőle és nincs értelme az egésznek. De Santana története sem ébresztette rá, hogy meg kell becsülnie az életét? Miért hagy magára egy olyan fiút, aki őrülten szereti, bármiben támogatná és vele lenne minden balgasága ellenére? Őszintén sajnálom, hogy 23 nap ugyan elegendő ahhoz, hogy Daelyn beleszeressen Santanába, de ahhoz kevés volt, hogy másképp akarjon dönteni. Vegyes érzelmekkel zártam a könyvet, egyrészt imádtam, másrészt pedig gyűlöltem. Nevettem, megdöbbentem, örültem és végül sírtam.

Nincs olyan, hogy nincs más lehetőség. Mindig van. Kell legyen. Daelyn a Döntés Időpontjában mégis úgy döntött:

Itt az idő. Eltökélten, céltudatosan elindulok a fény felé.

229.oldal

Köszönöm az írónőnek ezt a művet, remélem, hogy rengeteg kicsi Daelynhez el jut eme könyv, s megtalálják a maguk Santanáját és Emilyjét, akik ezúttal sikerrel járnak majd.